Amerikai tengeralattjárók

Amerikai tengeralattjáró típusok
Argonaut-class

A V-4-nek is nevezett osztályt az 1920-as években kezdték el építeni az amerikai haditengerészet megrendelésére. A meglehetősen nagyméretű egység alapfegyverzetét az orrban 4 torpedóvető-cső, a hajófarban pedig két aknarakó tubus jelentette. Ez utóbbi segítségével volt képes a fedélzeten hordozott 60 db akna telepítésére.

A Portsmouth-i hajógyárban épült USS Argonaut SS-166 tengeralattjárót - az osztály névadó hajóját - 1928 április 2-án állítottak hadrendbe (J.R. Pierce sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt). A japán Isokaze és Maikaze rombolók süllyesztették el 1943 január 10-én. Az osztályából összesen ez az egy egység épült meg.
Balao-class

A GATO osztály korábban sikerén felbuzdulva az amerikai mérnökök rájöttek, hogy jó úton indultak el. Miután a GATO hajók gyártása leállt, a gyárak a legújabb típusra, a BALAO-ra koncentráltak. Az új hajó a korábban gyártottaktól nem igazán különbözött, leszámítva a megerősített hajótestet, és a módosított fedélzeti fegyvereket. A hajókon megjelent az addig csak kísérleti stádiumban létező radarrendszer is. Hogy pontosan mikortól kezdték használni az eszközt, arról nincsenek biztos információink, de az első néhány darab még csak próbaszériaként érkezett az üzemekbe. A radarral jelentősen megnőtt a hajók harcértéke, hiszen látásuk a sokszorosára növekedett.

A háború folyamán az amerikaiak összesen 118 darab Balao-osztályú tengeralattjárót építettek, ezzel a legnépesebb tengeralattjáró osztály jött létre amerikai hadiflottánál, és a "Gato-osztály" egységeivel együtt az emerikai tengeralattjáró flotta gerincét alkották. Az osztály névadó hajóját, az USS Balao-t (SS-285) a portsmouth-i Haditengerészeti Hajógyárban bocsátották vízre 1942 októberében, és 1943 februárjában állították szolgálatba.

Gar-class

A Gar-osztály a Tambor-osztály kissé átalakított változata, külsejében alig különbözött attól. Kissé hosszabb és szélesebb elődjénél, azonban az így megnövelt méretű tartályai miatt 2500 gallonnal több üzemanyag szállítására volt képes.

Az USS Gar (SS-206) tengeralattjárót 1941. április 14-én állítottak hadrendbe. Osztályából 6 épült, de egyedül csak az osztály névadó hajója élte túl a háborút, a többi 5 megsemmisült a harcok folyamán.

Gato-class




A GATO tulajdonképpen a már létező TAMBOR osztály továbbfejlesztése, ha úgy tetszik átalakítása volt. Maga a hajó 1526 tonnát nyomott, de merülés közben akár az 1550 tonnát is elérhette önsúlya, míg hossza 93,6 m volt. A hajó gyári tesztjei során a maximális merülési mélységet 90 méterben határozták meg, de mint általában a tengeralattjáróknál, ez is jóval a biztonságos határ fölött volt. A típussal szemben a mai napig gyakori kritika, hogy csak 90 méterre merülhetett. Ismervén azonban a japán tengeralattjáró-elhárítás állapotát, ezt elégségesnek kell tekinteni. A későbbi "Balao-osztály" egységeivel együtt az emerikai tengeralattjáró flotta gerincét alkották. Az osztály névadó hajója az 1941 december 31-én hadrendbe állított USS Gato volt, mely SS-212 kódnévvel került a flotta állományába, az utolsó pedig a USS Hammerhead, melyet SS-364 kóddal láttak el. A hajók bevetése minden várakozást felülmúlt.

A második világháború kezdeti időszakában a 77 hajóból álló, nagy hatótávolságú Gato-osztályú tengeralattjárók kiválónak bizonyultak a kiterjedt csendes-óceáni hadszíntéren a hadműveletek végrehajtásában. Később a Balao-osztály hajóival váltották fel őket. Az osztály 77 megépült hajójából 20 semmisült meg a harcok folyamán.
R-class

Az amerikai R-osztályú tengeralattjárók eredetileg még az I. világháború alatt épültek - a korábbi osztályok megnagyobbított, azoktól kissé eltérő fegyverzetű változataként. A majdnem 500 tonna vízkiszorítású tengeralattjárókat több amerikai hajógyárban építették, az elsőt 1918. augusztusában bocsátották vízre.

Az egységek csak 4 torpedó-vetőcsővel rendelkeztek, sebességük vízfelszinen alig érte el a 13,5 csomót, lemerülve pedig a 10,5 csomót. Az osztály egységeit 1918 és 1919 között állították szolgálatba. A szolgálatba állt 19 tengeralattjáró közül egy elsüllyedt (R 12), hármat (R 3, R 17, R 19) pedig átadtak a Royal Navy-nek, ahol szintén bevetették őket.

S-class




Az S (Sugar) volt az első tengeralattjáró-osztály, amelyik kimondottan amerikai tervek alapján készült. Az osztály négy alosztályra oszlott - kissé eltérő hajótesttel és toronnyal készültek különböző hajógyárakban. A több mint 800 tonna vízkiszorítású tengeralattjárók - csakúgy mint az R-osztály - az első világháború idején épültek. Az első egység - az S-1 (SS-105) - 1918. végén állt szolgálatba, végül összesen 38 darabot állítottak hadrendbe az amerikai flottánál ezekből a hajókból. 5 elsüllyedt (S-26, S-27, S-28, S-36, S-44) a harcok folyamán, 6 egységet pedig átadtak a Royal Navy-nek. 1941-ben már minden tekintetben elavultnak számított az S (Sugar)-osztály. Az új hajók rendszeresítésével, új eljárások kidolgozásával párhuzamosan kivonták a harctéri szolgálatból az osztály hajóit 1943. végén (1943-ban már csak az Aleut-szigetek térségében vetették be őket – kiábrándító eredménnyel: 70 őrjárat alatt 5 elsüllyesztett ellenséges hajó). A háború kezdete óta összesen 190 harci őrjáratot teljesítettek és 14 hajót küldtek hullámsírba.

Tambor-class




1941-ben a hadba lépő Egyesült Államok már rendelkezett az év elején 6 Tambor-osztályú egységgel, amely felettébb impozáns mutatókkal bírt: a felszínen 20, merülésben majdnem 9 csomós sebességre volt képes, 35 másodperc alatt merült periszkópmélységre (60 láb), roppant erős szerkezetű volt – amiért hamarosan hálát adhattak a tengerészek a tervezőknek – továbbá már passzív szonár is működött a fedélzeten, amit a német tengeralattjárósok a háború végéig nem állítottak rendszerbe. Ebből a tengeralattjáró-osztálybó fejlesztették ki a későbbi igen sikeres Gato-osztályt, amikor is az egységeket alkalmassá tették nagytávolságú járőrözésre, módosították a diesel-meghajtást és megnövelték az akkumlátorok kapacitását is.