Érdekességek, statisztikák

Itt lehet olvasni a második világháborúval kapcsolatos érdekességeket, statisztikákat.

A Luftwaffe ászai

Alant a 100-nál többel rendelkező pilóták győzelmeit láthatjuk.

Erich Hartmann 352
Gerhard Barkhorn 301
Günther Rall 275
Otto Kittel 267
Walter Nowotny 258
Wilhlem Batz 237
Erich Rudorffer 224
Heinz Bär 221
Hermann Graf 212
Heinrich Ehrler 208
Theodor Weissenberger 208
Hans Philipp 206
Walter Schuck 206
Anton Hafner 204
Helmut Lipfert 203
Walter Krupinski 197
Anton Hackl 192
Joachim Brendel 189
Max Stotz 189
Joachim Kirschner 188
Kurt Brändle 180
Günther Josten 178
Johannes Steinhoff 178
Ernst-Wilhelm Reinert 174
Günther Schack 174
Emil Lang 173
Heinz Schmidt 173
Horst Ademeit 166
Wolf-Dietrich Wilcke 162
Hans-Joachim Marseille 158
Heinrich Sturm 158
Gerhard Thyben 157
Hans Beisswenger 152
Peter Düttmann 152
Gordon Gollob 150
Fritz Tegtmeier 146
Albin Wolf 144
Kurt Tanzer 143
Friedrich-Karl Müller 140
Karl Gratz 138
Heinrich Setz 138
Rudolf Trenkel 138
Walter Wolfrum 137
Horst-Günther von Fassong 136
Otto Fönnekold 136
Karl-Heinz Weber 136
Joachim Muencheberg 135
Hans Waldmann 134
Alfred Grislawski 133
Franz Schall 133
Johannes Wiese 133
Adolf Borchers 132
Adolf thingyfeld 132
Erwin Clausen 132
Wilhelm Lemke 131
Gerhard Hoffmann 130
Franz Eisenach 129
Walther Dahl 129
Heinrich Sterr 129
Franz Dörr 128
Rudolf Rademacher 126
Josef Zwernemann 126
Dietrich Hrabak 125
Wolf Ettel 124
Herbert Ihlefeld 123
Wolfgang Tonne 122
Heinz Marquardt 121
Heinz-Wolfgang Schnaufer 121
Robert Weiss 121
Erich Leie 121
Friedrich Obleser 120
Franz-Josef Beerenbrock 117
Hans-Joachim Birkner 117
Jakob Norz 117
Walter Oesau 117
Heinz Wernicke 117
August Lambert 116
Werner Mölders 115
Wilhelm Crinius 114
Werner Schroer 114
Hans Dammers 113
Berthold Korts 113
Helmut Lent 113
Kurt Bühligen 112
Kurt Ubben 110
Franz Woidich 110
Reinhard Seiler 109
Emil Bitsch 108
Hans Hahn 108
Bernhard Vechtel 108
Viktor Bauer 106
Werner Lucas 106
Günther Lützow 105
Eberhard von Boremski 104
Heinz Sachsenberg 104
Adolf Galland 103
Hartmann Grasser 103
Siegfried Freytag 102
Friedrich Geisshardt 102
Egon Mayer 102
Max-Hellmuth Ostermann 102
Josef Wurmheller 102
Rudolf Miethig 101
Josef Priller 101
Ulrich Wernitz 101

Német tankok:

PANZERKAMPFWAGEN 38(t) könnyű harckocsi (D)


TECHNIKAI ADATOK:


hosszúság: 4,90 m
szélesség: 2,06 m
magasság: 2,37 m
súly: 9,7 t
legénység: 4 fő
fegyverzet: 1 db 37 mm-es KwK L/40-es (vagy L/45-ös) harckocsiágyú, 2 db 7,92 mm-es géppuska
motor: 6 hengeres Praga benzinmotor; 125 LE
sebesség: 42 km/h (úton)
hatótávolság: 240 km (úton)
páncélzat: 10-25 mm



TÖRTÉNETE

A németek által használt nem német tervezésű típusok legsikeresebb képviselője volt a cseh konstrukció alapján 1938 óta gyártott modell, melyet a németek Panzerkampfwagen 38(t) néven vetettek be. Lengyelországban és a nyugati fronton is kitűnően szerepelt az ekkor még kis példányszámban gyártott PzKpfw III-as és PzKpfw IV-es típusok mellett. Rommel legendás franciaországi előretörésének is főszereplője volt. 1942-ben fejezték be gyártását. Oroszországban már nem sok sikert aratott, a T-34-esek és a KV típusok egyértelműen felülmúlták. A modellt Magyarországon is rendszeresítették. Alvázát több önjáró löveg és páncélvadász tervezésekor is alapul vették.

PANZERKAMPFWAGEN I könnyű harckocsi (D)



TECHNIKAI ADATOK (PzKpfw I A)

hosszúság: 4,02 m
szélesség: 2,06 m
magasság: 1,72 m súly: 5,4 t
legénység: 2 fő
fegyverzet: 2 db 7,92 mm-es MG 13-as géppuska
motor: Krupp M305 4 hengeres; 57 LE
sebesség: 37 km/h (úton)
hatótávolság: 145 km
páncélzat: 6-13 mm


TÖRTÉNETE

A két világháború közötti német harckocsifejlesztés első termékét még "mezőgazdasági vontató" fedőnéven említették a hivatalos iratok, hiszen a versaillesi szerződés megtiltotta Németországnak a tankok gyártását. Az 1932-ben kiírt tervpályázat célja egy átmeneti megoldásnak szánt típus előállítása volt. A Krupp gyár terve lett a győztes, az 1934-ben indult termelés gyorsan felfutott. 1935-től kezdve az erősebb, 100 lóerős Maybach motorral szerelt és meghosszabbított, 5 futógörgős változatot (Panzer IB) is előállították. A második világháború elején még minden páncélos alakulatban hadrendben állt, de elégtelen védelme és fegyverzete miatt 1940-ben kivonták a frontról. Jelentősége a gyártási és kiképzési tapasztalatok megszerzésében volt a legnagyobb.

TECHNIKAI ADATOK (Tiger II ; Tiger B)


hosszúság: 10,28 m
szélesség: 3,76 m
magasság: 3,08 m súly: 69,4 t
legénység: 5 fő
fegyverzet: 1 db 88 mm-es KwK 43/3 L71 típusú harckocsiágyú; 2 db 7,92 mm-es MG 34-es géppuska
motor: Maybach HL 230 P30 ; 700 LE
sebesség: 38 km/h (úton)
hatótávolság: 110 km (úton); 85 km (terepen)
páncélzat: 40-180 mm

TÖRTÉNETE

A németek 1944 januárjában elhatározták, hogy gyártásszervezési okokból egyesítik a Tiger és a Panther előállítását. A soroztagyártásra februártól került sor, s a Tiger II (vagy Tiger B) fokozatosan felváltotta elődjét, bár meg kell jegyezni, az új modell sokkal inkább a Panther nehezebb változatának felel meg, mintsem a Tiger továbbfejlesztésének. A típus "beceneve" Königstiger lett, bár ezt az elnevezést a német hadsereg hivatalosan sohasem használta. A Tiger II a háború legnehezebb és legvastagabb páncélzatú harckocsija volt. Páncélja és lövege még most is sok típussal versenyre kelhetne. A Porsche és a Henschel vetélkedéséből itt is az utóbbi cég került ki győztesen, de az első 50 darabot a Porsche tornyával gyártották le. Fő problémája az volt, hogy a Tigernél is nehezebb modellt gyakorlatilag a korábbi változat motorjával tudták csak felszerelni, így az irgalmatlan tömeg és a kis teljesítményű motor hatványozottan hozta elő a Tiger problémáit, a kis sebességet és hatótávolságot, a nagy fogyasztást és a gyakori meghibásodásokat. A hidak többsége nem bírta el, az ingoványos talajon gyakorlatilag elsüllyedt, manőverezőképessége kicsi volt. Viszont mivel főként védelemben használták, ráadásul szemből gyakorlatilag minden fegyverrel szemben biztonságban volt, ellenfelei rettegtek tőle. A háború után elterjedt az a mítosz, hogy harcban egy sem semmisült meg. Ez persze nem igaz, hiszen oldalról és hátulról azonos védettsége volt a Tiger-rel, a szovjet JS nehézharckocsik több mint 1500 m-ről is át tudták lőni 80 mm-es oldalpáncélját. Főként a nyugati fronton sok veszteséget okoztak a repülőgépek, de a legtöbb elvesztett példányt (hasonlóan a Tiger-hez) itt is az üzemanyaghiány vagy a műszaki meghibásodás számlájára kellett írni.



Orosz tank


T-35:

hosszúság: 9,72 m
szélesség: 3,20 m
magasság: 3,43 m
súly: 45 t
legénység: 10 fő
fegyverzet: 1 db 76,2 mm-es és 2 db 45 mm-es harckocsiágyú; 5 db 7,62 mm-es géppuska
motor: M-17, 12 hengeres; 500 LE sebesség: 30 km/h (úton) hatótávolság: 150 km páncélzat: 11-50 mm

TÖRTÉNETE

A "gördülő erőd"-öt 1933 és 1939 között gyártották. Öt tornyába rengeteg fegyvert zsúfoltak be, a járművet 10 fős személyzet kezelte. Ennek ellenére korszerűtlennek számított, mivel páncélzata és viszonylag kis sebessége egyaránt sebezhetővé tette.

"Bizonyára sokan tudják, hogy a légvédelmi tűzeszközöket (ágyúkat és gépágyúkat) a második világháborúban (is) számtalanszor alkalmazták földi célpontok leküzdésére. A légvédelmi ágyúk páncélgránáttal hatékonyan harcolhattak a páncélosok, repeszgránátjukkal pedig az élőerő ellen. A légvédelmi gépágyúk a könnyen páncélozott célok és az élőerő leküzdésére voltak kiválóan alkalmasak.
Nem volt ez másképpen a M. Kir. Honvédségben sem.
A m. kir. 103. honvéd légvédelmi tüzérosztály 3. gépágyús ütege egyik lövegkezelőjének, Z. Sándor karpaszományos honvéd kitüntetési javaslatából idézek:

"1944. XII. 20-21-ig tartó harcokban Székesfehérvár körül, mint lövegkezelő, amikor félszakasza kezelői az igen erős tüzérségi, akna- és gyalogsági tűzben megsebesültek vagy hősi halált haltak, lövegénél maradt és a legnagyobb bátorságot tanúsítva harcolt az orosz gyalogság ellen, amely a félszakaszt akkor már 10-15 m-re megközelítette. Kézigránátokat dobva maga elé, tudta csak a lőszerbunkert megközelíteni és így biztosítani félszakasza lőszerszükségletét. Nagy része van abban, hogy így a félszakasz 2 harckocsit kilőhetett. Amikor félszakasza parancsnoka megsebesült, segített őt a kötözőhelyre szállítani, mit sem törödve az igen erős gyalogsági, akna- és tüzérségi tűzzel. A sebesültet a félszakasz megsemmisülése után szállította el."

A honvédet mindezért "csak" Magyar Kisezüst Vitézségi éremre terjesztették fel, amit 1945. február 15-i döntéssel meg is kapott.

Magyar hős, szívesen látnánk végre az oldalon 1 magyar karaktert is....sztem érdemes elgondolkodni rajta...!"

Szovjet hírességek a II. Világháborúban
I. rész

VASZILIJ GREGORIEVICS ZAJCEV
(1915 - )

Annak ellenére, hogy korának ünnepelt sztárja volt, és a háborúban a propaganda hatására az egész Szovjetúnióban ismertté vált a neve, mégis a nyugati világban szinte teljesen ismeretlen, és Sztálin halála után a Szovjetúnióban is méltatlanul elfeledett hőssé vált.

A nemrégiben készült Ellenség a kapuknál c. film állít elsőként emléket a híres lövésznek, és egyben igen jól jellemzi a szovjet hadvezetésben akkoriban uralkodó stílust és körülményeket is.

Eléggé hiányosak ismereteink Zajcev életének a háború előtti szakaszáról. Az biztos, hogy Szovjetoroszország távoli részén született. 4 éves korától a nagyszülei nevelték, mivel szüleit elhurcolták a sztálini tisztogatások idején. A zord életkörülmények, és az éghajlat hamar megedzették a fiatal fiút, aki nagyapjával együtt járt vadászni a tajga végtelen erdőségeibe. Mókusra, fajdra, rókára vadásztak, kezdetben sajátkészítésű íjjal, majd 12 éves korában megkapta első puskáját nagyapjától. Megtanította kezelni, és pontosan célozni, és mivel a tajgai vadászok szegények, a lőszer pedig drága volt, ezért az "egy lövés, egy találat" elvet követve szép lassan mesterlövésszé vált.
16 éves korában Magnyitogorszkban találjuk, az ottani műszaki középiskolában tanul, de ezen kívül nem sokat tudunk róla.

26 éves korában sorozták be a Vörös hadseregbe, de kezdetben a Fekete-tengeri Flottánál szolgált. A partmenti német egységekkel folytatott tűzpárbajok során - amikor már kézi fegyverekkel is lövöldöztek egymásra a szembenálló felek - derült rá fény, hogy Zajcev milyen kiválló céllövő. Felettesei előterjesztésére 1942 szeptemberében átkerült a mesterlövészekhez, majd október 21-én Sztálingrádba vezényelték az ottani egységhez. Itt kezdődött el a karrierje, és itt vált hőssé.

Több szovjet lövész is tevékenykedett Sztálingrádban, de Zajcev kimagaslott közülük képességével. 10 nap alatt 42 német katonát lőtt le, többségükben tiszteket és altiszteket. Hamarosan már 100 bizonyítottan elért találatot aratott (a mesterlövészek minden lövést igyekeznek az azonosító cédula megszerzésével igazolni, ha lehetséges, de ez persze igen veszélyes, sokszor pont ekkor vesztenek rajta). A propaganda jó témát talált Zajcev sikereiben, és országszerte az újságok hasábjain hozták le az általa elért újabb és újabb eredményeket.
Kezdetben a német vezetés úgy gondolta, hogy több lövészt vezényeltek a frontra a szovjetek, de a lövések pontosságából lassan rájöttek, hogy a halottak többségén lévő sebek mind ugyanazon lövésztől származnak. Elhatározták, hogy likvidálják Zajcevet, és egy másik ászt hívnak, aki majd elkapja őt. A városba vezényelték az SS Zossen-i kiképzőiskolájának vezetőjét, és egyben mesterlövészét, Heinz Thorvald SS-Standartenführer-t (ezredes). (Néhány forrás König örnagyként említi a német lövészt, de a Zajcev által a némettől elvett dokumentumon Heinz Thorvald neve szerepel.)

A német sem vesztegette az idejét, megérkezését követően azonnal két szovjet lövészt likvidált. Nem sokkal később egy Morozov nevű szovjet mesterlövésszel vívott tűzpárbajt, és tönkretette annak optikai célzóberendezését. Ez igen nagy szégyennek számít lövész körökben! Másnap egy Sajkin nevű szovjet lövészt sebesített meg súlyosan. Mindketten Zajcev barátai voltak.
A szovjet vezetésben is tudatosult, hogy egy új német lövész tevékenykedik a városban, és egy elfogott német tiszttől megtudták, hogy Thorvaldot Zajcev semlegesítésére küldték. A szovjetek elővettek egy Nyikolaj Kulikov nevű lövészt, aki a háború előtti szovjet-német katonai együttműködés keretében Németországban tanult egy lövésziskolában, és ilyen formán ismerte a németek módszereit. (Apró momentum, hogy a Szovjetúnió német megtámadása után Kulikovot azonnal letartóztatták, mint kémet.) Kulikov több mesterlövész trükköt is mutatot Zajcevnek, és a német keresése közben is tovább vadásztak elleséges katonákra. Időközben Zajcevet főtörzsörmesterré léptették elő.

Végül elérkezett a leszámolás ideje. A két rivális lövész megtalálta egymást. Egy lövészárkokkal és törmelékkel felszabdalt utcán voltak, egymással szemben foglaltak állást, és bár nem látták közvetlenül egymást, arra vártak melyikük hibázik hamarabb, és árulja el a pozícióját. Thorvald a nap vége felé egy régi trükkel próbálta csőbe húzni Zajcevet; egy gyalogsági ásóra zsineget feszített, és csigás emelő elv szerint egy rohamsisakot emelt fel vele, mintha kinézne a rejtekből. De Zajcevet nem csapta be ezzel. A második nap is eredménytelenül telt el, a felek csendben vártak.
Harmadnap egy Danyilov nevű politikai tiszt jelent meg Zajcevnél, és türelmetlenül sürgette, hogy semlegesítse már a német lövészt. Mikor menni készült a tiszt, furdalta a kíváncsiság; egy lövészárokba vágta magát, és a német rejtekhelyét kémlelte. Thorvald látta őt, és arra gondolhatott; ha megsebesítené a politikai tisztet, a lövészeknek felettesük segítségére kellene sietniük, és akkor majd elkapja Zajcevet. Ezért mikor legközelebb felnézett a tiszt, a német vállon lőtte. De a terv megintcsak nem vált be, Zajcevék mozdulatlanul vártak, bárhogy is kiáltozott segítségért felettesük. Viszont sikerült felfedezniük Thorvald hozzávetőleges helyét, egy fémlemez alatt lapult, amelyik egy épület sarkához volt dőlve. Hogy erről pontosan meggyőződjenek, most Zajcev tette próbára a németet. Egy botra kesztyűt húzott, és óvatosan felemelte. A német nem bírta tovább és tüzelt, így pedig felfedte pontosan a pozícióját. Zajcevnek rossz szögben volt, ezért nagyon óvatosan új pozícióba húzódott. Szerencsétlenségére pont felszakadozott a felhőzet, és szemből tűzött rá a nap, ami a távcsövön megcsillanva őt leplezte volna le, ezért a döntés a negyedik napra maradt.
A negyedik nap kezdetén Kulikov a németre lőtt, de az nem reagált. Pár órával később újra elővették az első napi rohamsisakos trükkött, de ezúttal Kulikov volt, aki a lövészárokból kiemelte. A kimerültség miatt a német nem bírta tovább a feszültséget és rálőtt a sisakra. Kulikov úgy tett, mintha megsebesült volna és jajgatni kezdett. Thorvaldnak fogalma sem volt róla, hogy Zajcevnek társa van, és tényleg elhitte, hogy megsebesítette a szovjet lövészt, ezért kidugta fejét a fedezékből. Zajcev csak erre várt. Az új pozícióbol ideális szögben tüzelhetett, és nem is hibázott; egyenesen homlok középen lőtte Thorvaldot.

1943. február 3-án a német 6. hadsereg Paulus tábornok vezetésével letette a fegyvert. A sikeres lövészpárbaj után Zajcev tovább folytatta a magányos vadászatát a német katonákra, és bizonyíthatóan 242 ellenséges katonát lőtt le a sztálingrádi harcok során, köztük 11 mesterlövészt. Ezen kívül kiképzésben is részesített több lövészt, összesen 30-at, akik mind összesen 1126 német katonát lőttek le.

Bár Zajcev egész Berlinig végigharcolta a háborút, de Sztálingrád után túlságosan értékes ember lett, és komolyabb hadműveletekben nem engedték részt venni. A háború végéig közelítőleg 400 ellenséges katonát lőtt le.

Töbször is megkapta a Lenin-rendet, és később a Szovjetúnió Hőse érdemérmet is. Leszerelték, de pár év múlva méltatlanul feledésbe ment a neve. A háború után egy textilüzem élére helyezték Kijevbe.
Két kézikönyvet írt mesterlövészek számára, ami a csecsenföldi háború során szinte Bibliaként szolgált az orosz belügyi erők katonái között.

Híres mesterlövész puskája a mai napig a sztálingrádi történeti múzeumban látható.

Német ÁSZOK:


Heinz GUDERIAN
vezérezredes

Páncéloshadsereg-parancsnok

A német páncélosok atyja, a harckocsi "Blitzkrieg" elméleti kidolgozója és legsikeresebb végrehajtója. 1933-tól a német Hadügyminisztérium tervezési osztályán dolgozik. Ekkor írja nagysikerű és figyelemfelkeltő könyvét Achtung! Panzer! címmel. 1936-ban a gyakorlatban is bemutatja Hitlernek az első páncélosokat, aki előlépteti tábornokká és kinevezi a gépesített csapatok főnökévé. A lengyel és a francia hadjáratban a 19. Páncéloshadtest élén ér el sikereket, míg a Szovjetunió elleni támadásban 2. Páncéloshadsereg vezetésével emelkedik ki. 1941. telén Moszkva alatt -mivel szembeszegül Hitler parancsával- leváltják. 1943 februárjártól a páncéloscsapatok felügyelője. 1944-45-ben újra beosztást kap, mint a német szárazföldi haderő vezérkari főnöke. Azonban ebben a minőségben is állandóan konfrontál a Führerrel, aki végül is meneszti. Guderian kétség kívül a világháború legjobb harckocsizó parancsnoka volt.

Erwin Johannes Eugen ROMMEL
tábornagy

Hadseregcsoport-parancsnok

1910-ben lett katona a 6. Würtenbergi Gyalogezredben. Az I. világáhorút századosként fejezte be, megkapta a Császári Németország legmagasabb kitüntetését a Pour Le Mérite érdemrendet, majd a Drezdai Gyalogos Tiszti Iskolában volt oktató. Itt írta könyvét Infanterie greift an (Gyalogsági támadások) címmel, amely bestseller lett és Adolf Hitler is felfigyelt rá. 1938-ban ezredesi rangban a Wiener Neustadti Katonai Akadémia parancsnoka, majd 1939-ben a Hitler személyi biztonságáért felelős zászlóalj parancsnoka lett. Mint ilyen kísérte el a Führert a lengyelországi hadszíntérre. 1940-ben, kérésére kinevezik a 7. Páncéloshadosztály parancsnokává. Ezt az egységet "szellem hadosztálynak" nevezték, mivel olyan feladatokat kapott, amelyek az egység biztos pusztulását feltételezték. Rommel azonban sorra aratta győzelmeit ezzel a hadosztállyal. Ezt követően 1941. februárjában Észak-Afrikába helyezték át. Itt szerezte igazi hírnevét, vakmerő hadmozdulataival, brilliáns manőverezésével örökre beríta nevét a hadművészet legnagyobb művelői közé, ugyanis az Afrika Korps élén feladata az volt, hogy védje meg a végveszélybe került olasz pozíciókat. Rommel azonban félredobva minden védekezésre szóló utasítást, azonnal támadólag lépett föl és rövid idő alatt visszafoglalta az elvesztett olasz területeket, súlyos és megalázó vereséget mérve ezzel a brit erőkre. A legendás "Sivatagi Róka" bevette a a britek legfontosabb és bevehetetlennek tartott erődjét Tobrukot. Ezután Kairó ellen vonul - szintén az Afrika Korps élén -, azonban utánpótlás hiánya miatt El-Alameinnél megállni kényszerül. Amíg Európában betegségét kezelik a térség új brit parancsnoka, Montgomery vezetésével a 8. Brit Hadsereg áttöri a frontvonalat, amire Rommel viszarepül. Ekkor olyan bravúros taktikai visszavonulást hajtott végre, amelyet azóta is tanítanak minden valamirevaló katonai akadémián. A normandiai partraszállás ellen, a "B" Hadseregcsoport parancsnokává nevezik ki, itt azonban már nem ér el számottevő sikereket az elégtelen erők folytán. Rommel első meglátása az volt, hogy az invázió Normandiában várható, de ezt a nézetet sem a nyugati főparancsnok sem az OKW nem osztotta. A partraszállás harcai során súlyos sebesülés érte, egy brit vadászbombázó szétlőtte parancsnoki gépkocsiját.
Az 1944. júliusi Hitler-ellenes merénylettel kapcsolatban ő is gyanúba került és öngyilkos lett, díszes állami temetést kapott. Rommel kiváló stratéga volt, eredeti észjárással és kitűnő gyakorlati érzékkel. Merész volt, gyors és agresszív. Ezen kívül annyira közvetlen, hogy katonái bálványozták. Méltán vonult be a világtörténelem legnagyobb hadvezéreinek sorába. Természetesen rendelkezett a Lovagkereszt tölgylombokkal, kardokkal és briliánsokkal ékesített kitüntetésével.

Hermann HOTH
vezérezredes

Páncéloshadsereg-parancsnok

Az I. világháborúban vezérkari századosként vett részt. A gépesített csapatok elszánt híve volt, Guderian mellett sokat tett a páncélos fegyvernem kialakításáért. Nagy áttörési és bekerítő sikereket mondhat magáénak. A lengyel és a nyugati hadjáratban egy-egy páncélos csoportot irányított, és a merész manőverezés mesterének bizonyult. A keleti fronton a 3. Páncéloshadsereg élén Moszkváig nyomult előre, majd 1942-ben Sztálingrádnál a 4. Páncéloshadsereget vezette és 1943-ban sikertelen kísérletet tett Paulus seregének kiszabadítására. Kurszknál is eredményesen vezette seregét, harcászati sikereket ért el, ezek azonban már nem fordíthatták meg a csata kimenetelét. A védekező harcokban is eredményes és agresszív parancsnoknak bizonyult, így a kudarcok ellenére sem vesztette el a Führer bizalmát.

Hasso Freiherr von MANTEUFFEL
páncélostábornok

Páncéloshadsereg-parancsnok

1916-ban zászlós a 3. Huszárezredben, a háború végén főhadnagy.
Kétségkívül a II. világháború egyik legjobb német harckocsizó parancsnoka volt. 1940. novemberében ezredessé lépett elő, majd 1943-ban egy hadosztályt vezet Tunéziában. Még ez év végén a 7. Páncéloshadosztály parancsnoka lett, majd, 1944. februárjánban a Grossdeutschland páncélos hadosztály parancsnokává nevezik ki. Több kiemelkedő harcsikert ért el, elsősorban a keleti fronton, ahol előbb az 5., később a 3. Páncéloshadsereget vezette, és oroszlánrésze volt az ardenneki offenzíva részleges sikerében. Mint von Manstein legjobb tanítványát, a manőverezés mesterének tartották. Kiérdemelte a Lovagkeresztet a tölgylombokkal, kardokkal és a briliánsokkal.



Eric HOEPNER
vezérezredes

Páncéloshadsereg-parancsnok

Az első világháború végén már vezékari százados. Guderian mellett a páncélos hadviselés elméleti és gyakorlati szakértője. A lengyel hadjáratban az elsők között kapja meg a Lovagkeresztet, ezt követően úgy a franciák, mint a szovjetek ellen páncéloshadsereg-parancsnokként kiváló teljesítményt nyújt. 1941-ben már vezérezredesként a 4. Páncéloshadsereget vezeti, az ő páncélosai közelítették meg legjobban Moszkvát - látcsövén már látta a Kremlt. Miután Hitler parancsa ellenére visszavonul, "gyávasággal" vádolják meg, és kitaszítják a hadseregből. A Hitler-ellenes összeesküvés kapcsán kivégzik.

Hermann BALCK
vezérezredes

Hadseregcsoport-parancsnok

A lengyel és a francia hadjáratban, mint az elit Grossdeutschland ezred parancsnoka már kitűnt vakmerő és egyéni harcvezetésével, karizmatikus személyiségével. A keleti hadjáratban már tábornok és Guderian egyik páncélos hadtestét vezényli. A magyarországi csatában előbb a 6. hadsereg, majd az egész itt lévő hadseregcsoport utolsó parancsnoka. A kiváló páncélos specialistának számító Balck egyike azon keveseknek, akik megkapták a Birodalom legmagasabb katonai kitüntetését: a Vaskereszt Lovagkeresztjét tölgylombbal, kardokkal és briliánsokkal.

Dietrich von SAUCKEN
páncélostábornok

Hadseregparancsnok

1942-től 1944-ig a 4. Páncéloshadosztály parancsnoka és aktív résztvevője a kegyetlen keleti csatáknak. Magasabbegységét olyan eredményesen vezette, hogy egyike lett azon keveseknek, akik a Lovagkereszt tölgylombjaihoz és kardjaihoz megkapták a briliánsokat is. A háború folyamán ötször sebesült meg. 1945-ben, mint a 18. hadsereg parancsnoka minden igyekezete arra irányult, hogy a polgári lakosságot megmentse az oroszok bosszújától. A háború utolsó napjaiban - bár lett volna lehetősége, hogy nyugatra meneküljön - katonáival maradt, és velük együtt menetelt a biztos halált jelentő hadifogságba.

Fritz BAYERLEIN
altábornagy

Páncéloshadosztály-parancsnok

Részt vesz az I. világháborúban a 9. Bajor Gyalogezred tagjaként. A lengyel és a nyugati hadjáratban Guderian hadműveleti tisztje, majd 1942-től ezredesként az Afrika Korps vezérkari főnöke. 1943-tól a keleti fronton a 3. Páncéloshadosztály parancsnoka, majd 1944-től a híres Panzer Lehr hadosztály parancsnoka. E hadosztály élén harcol a szövetségesek ellen Normandiában és az Ardennekben. Kiváló elméleti és gyakorlati páncélosparancsnok volt.

Hyazinth Graf von STRACHWITZ
vezérőrnagy

Páncéloshadosztály-parancsnok

A "páncélos grófnak" is becézett tisztet a vakmerő rámenősség és a szellemes manőverezés jellemezte. Franciaországban például egyetlen páncélossal foglalt el egy várost, azt állítva, hogy Ő hadikövet és mögötte jelentős német erő van. 1939-ben, a lengyel hadjáratban, mint páncélos századparancsnok vett részt. A keleti fronton, Hube alatt, mint ezredparancsnok páncélosaival elsőként hatolt be Sztálingrádba, az utcai harcok során azonban súlyosan megsebesült és amire felépült, addigra a 6. Hadsereg már megadta magát. Így 1943-ban a Grossdeutschland páncéloszászlóaljának lett a parancsnoka, és elsők között kapott Tigris páncélost. Egysége élén, ha lehet még tovább növelte hírnevét. 1944. áprilisában , mint az 1. Páncéloshadosztály parancsnoka betört a körülzárt Rigába és kimentette a beszorult német erőket. Ez az akció hozta meg számára a tölgylombos, kardos Lovagkereszthez a briliánsokat. A "páncélos gróf" nevét az egész német hadseregben ismerték és becsülték.

Adalbert SCHULZ
vezérőrnagy

Páncélosezred-parancsnok

Egész katonai pályáját a 25. páncélosezredben futotta be, kezdve azzal, hogy 1940-ben századosként az ezred 1. századának parancsnoka volt, egészen 1943-ig, amikor ennek a páncélosezrednek a parancsnoka lett. Már a francia hadjáratban megkapta a Lovagkeresztet, majd a keleti harcok gyújtópontjában ismert és megbecsült parancsnok lett. Különösen Zsitomirnál tűnt ki, és 1943. decemberében a tölgylombok és a kardok kiegészítéséhez megkapta a briliánsokat is.

Herbert-Otto GILLE
SS-Obergruppenführer

Páncéloshadtest-parancsnok

Az I. világháborúban tüzértiszt, 1934-től tagja a Waffen-SS-nek. Mint az 5. Wiking SS-Páncéloshadosztály parancsnoka nagy hírnévre tett szert a cserkaszi katlanból való kitörésnél, a koveli elhárítóharcokban és Varsó védelmében. Magyarországon, mint a IV. SS-páncéloshadtest parancsnoka vezeti a "Konrad" fedőnevű vállalkozásokat, amelyek a körülzárt Budapest felmentését célozták, azonban ez a kísérlet két esetben is kudarcot vall. Kíméletlen, kemény parancsnok volt, Hitler egyik kedvence. Mint háborús bűnüst életfogytiglani börtönre ítélték, de 1962-ben kiszabadult. Birtokolta a Lovagkereszt tölgylombokkal, kardokkal, briliánsokkal díszített kitüntetést.







Paul HAUSSER
SS-Obergruppenführer

Hadseregparancsnok

A Waffen-SS létrehozója, később annak legtehetségesebb páncélosparancsnoka. Az Ő feladata volt a Waffen-SS alakulatok megszervezése és miután ez a szervezet adta a második világháború legfélelmetesebb elit harcosait, ez mutatja, hogy Hausser milyen kitűnő munkát végzett. Azonban nemcsak szervezésben, hanem harcvezetésben is egészen kiválót nyújtott. Ezredparancsnokként kedte a lengyel hadjárat során 1939-ben, majd a nyugati hadjáratban a Das Reich SS páncéloshadosztály vezetője volt, amely vakmerő előretöréseivel, és az ezzel összefüggő harcászati sikereivel felhívta magára a figyelmet. A Balkánon Hausser egy kis egysége egymaga foglalta el Belgrádot. A keleti fronton már az I. SS-Pácéloshadtestet vezette és ezzel az elit magasabbegységgel Moszkváig tört előre. Hadteste a kurszki páncélosütközetben is jelentős sikereket ért el, majd Dollmann vezérezredes halála után a 7. Páncéloshadsereget, majd Rommel sebesülése utány a "B" Hadseregcsoportot vezeti a szövetségesek ellen. Az Ő nevéhez fűződik a híres falaise-i zsákból való kitörés, ahol azonban súlyosan megsérül. Karizmatikus személyiség volt, akit katonái rajongással csak "Papa"-ként emlegettek. Egyéniségét jól mutatja az is , hogy embereit kímélendő, Hitler határozott parancsa ellenére feladta Harkovot, amivel kivívta a Führer haragját. Guderian vezérezredes, a páncélosok atyja így jellemzte Paul Haussert: "Rendkívüli tiszt volt, intelligens és gáláns katona, valamint kivételesen becsületes és feddhetetlen jellem".

Kurt MEYER "Panzermeyer"
SS-Brigadeführer

Páncéloshadosztály-parancsnok

A német haderő legfiatalabb tábornoka, a Waffen-SS páncélosainak példaképe - erre utal beceneve is. A Hitlerjugendből került a Waffen-SS egyik legelitebb alakulatához, a Leibstandarte Adolf Hitler ezredhez és itt futotta be fényes karrierjét. Már a görögországi hadjáratban - a görög védelem kulcsát képező Klisszura-hágó elfoglalásával - kitűnt merészségével és egyedi harcvezetésével. Még ugyanezen hadjáratban kezdeményezően átvezette egységét a Pátrei-öblön és ezzel jelentős brit erőket kerített be és késztetett a fegyverletételre. Igazán nagy hírnévre azonban a keleti fronton tett szert. Zászlóaljparancsnokként vett részt Rosztov bevételénél, Dnyepropetrovszk ostrománál. Harkov, Kurszk és Cserkaszi neve is fémjelezte az akkor már páncélosparancsnok Meyer hírnevét. De 1944. nyarán Caennél a nyugati parancsnokok is megtanulják a "Panzermeyer" nevét, ahol mint a 12. Hitlerjugend SS-páncéloshadosztály parancsnoka egységével hihetetlen harckészségről téve tanúbizonyságot megállítja Montgomery hadseregeit. Falaise-nél a visszavonulás során fogságba esett. A Cserkaszi völgykatlanból való kitörésnél kapta meg a Lovagkereszthez a tölgylombokat és a kardokat.








Jochen PEIPER
SS-Obersturmbannführer

Páncélosezred-parancsnok

Neve az ardenneki offenzíva kapcsán vált ismertté, ahol a támadás élén haladt és a legmélyebb betörést érte el a nyugati arcvonalba. Pedig ennek előtte is már számtalan hőstett fűződött nevéhez. Így többek között a Harkov elfoglalásakor tanúsított magatartás, vagy a Zsitomir körüli harcok, mind-mind ismertté tették nevét ennek a magasan dekorált tisztnek (Lovagkereszt a tölgylombokkal, kardokkal).

Felix STEINER
SS-Obergruppenführer

Páncéloshadsereg-parancsnok

Az első világháborúban rohamcsapatokat szervez és vezet. Ezek mintájára szervezi meg a Waffen-SS csapatokat, amelyek közül az 5. Wiking SS-Páncélgránátos hadosztály parancsnoka lesz. Ennek az általa elitté kovácsolt csapatnak az élén vesz részt a Szovjetunió elleni hadjáratban, ahol sikert sikerre halmoz. Az ő nevéhez fűződik a legendás narvai csata, az "európai SS-ek csatájának" megvívása. 1944-ben az III. SS-Páncéloshadtest parancsnoka, majd 1945. februárjában a 11. Páncéloshadsereget vezetve az Oderánál megállítja és visszaveti Zsukov Berlin felé törő csapatait. Steiner kiváló képeségű tábornok volt, nemcsak a páncélos, hanem az összfegyvernemi harc mestere.


Josef "Sepp" DIETRICH
SS-Oberstgruppenführer

Páncéloshadsereg-parancsnok

Már az I. világháborúban részt vett, először tüzérként, majd páncélosként szolgált. 1928-ban lépett be az SS-be és elindult a karrier útján. Az 1933-ban megalakult "Leibstandarte Adolf Hitler" SS Testőr Ezred parancsnoka lett. Ezzel az elit eegységgel, amely később Waffen-SS páncélgránátos, majd páncélos hadosztálya lett, vett részt Dietrich a lengyel és a nyugati hadjáratban.Legnagyobb sikereit a görög fronton éri el. A keleti hadjáratban már az I. SS Páncélos Hadtestet vezényelte és kudarcai ellenére megőrizte Hitler bizalmát. Harcolt Normandiában, az Ardennekben a szövetségesek ellen, valamint Magyarországon a Vörös Hadsereg ellen; ebben a két esetben már egy SS páncéloshadsereget vezetett - de teljes kudarccal. Amerikai hadifogságba esik, előbb halálra ítélték, majd életfogytiglani börtönre, végül szabadon engedték. Birtokolta a legmagasabb német kitüntetést a Lovagkeresztet tölgylombokkal, kardokkal és briliánsokkal.

JEGYZŐKÖNYV MAGYARORSZÁGNAK A HÁROMHATALMI EGYEZMÉNYHEZ VALÓ CSATLAKOZÁSÁRÓL



1940. november 20.

Japán, Németország és Olaszország kormányai egyrészről és Magyarország kormánya másrészről alulírott meghatalmazottaik útján a következőket állapítják meg:

I. cikk

Magyarország csatlakozik a Japán, Németország és Olaszország között Berlinben, 1940. évi szeptember 27. napján aláírt Háromhatalmi Egyezményhez.

II. cikk

Amennyiben a Háromhatalmi Egyezmény IV. cikkében említett közös szakbizottságok oly kérdéseket tárgyalnak, amelyek Magyarország érdekeit érintik, a bizottágok tanácskozásaiba Magyarország képviselőit is be kell vonni.

III. cikk

A Háromhatalmi Egyezmény szó szerinti szövege mint melléklet e jegyzőkönyvhöz van csatolva.

A jelen jegyzőkönyv magyar, valamint japán, német és olasz nyelven van kiállítva, mindegyik szöveg eredeti szövegnek tekintendő. E jegyzőkönyv aláírásának napján lép életbe.

Ennek hiteléül alulírottak, kormányaiktól jó és kellő alakban meghatalmazva, ezt a jegyzőkönyvet aláírták, és pecsétjükkel ellátták.

Készült négy eredeti példányban Bécsben, 1940. évi november hó 20. napján, a fasiszta időszámítás XIX. évében,(1) illetőleg a Syowa-korszak 15. évi 11. hónapjának20. napján.(2)

Ribbentrop s. k.
Ciano s. k.
Kuruszu s. k.
gr. Csáky s. k.

(1) A fasiszta Olaszországban az időszámítást 1922. október 28-ától, az ún. "római menetelés"-től, Mussolini hatalomra jutásától számították.

(2) A Syowa-korszakot Hirohito japán császár trónralépésétől, 1925. december 28-ától számították. Syowa, azaz "világító béke", Hirohito császár kormányzási jelszava volt.

Panzerlied Lyrics!!!!!!!!

Angol

Whether it storms or snows
Whether the sun shines upon us
The day burning hot
Or the night freezing cold
Dusty are our faces
But happy we are at heart
We're at heart
Our tank roars ahead
Along with the storm wind

With thundering engines
Fast as a lightning bolt
The enemy engaging
Within our armor plates
Come on comrades
In the battle, all alone
We stand all alone
That's how we strike deep
Into the enemy's ranks

When an enemy tank
Appears ahead of us
Full throttle is given
And we close with the foe
What value then is our life
For the army of our nation
Yes army of our nation
For to die for Germany
Is our highest honour

With obstacles and tanks
The enemy blocks our path
We laugh about it
And simply pass them by
And if we are threatened by guns
Hidden in the yellow sand
In the yellow sand
We find ourselves a path
That no one else found

And if we are abandoned
By that unfaithful luck
And if we don't return
To our homeland again
If a bullet strikes us down
If our fate calls upon us
Yes our fate upon us
Then for us the tank will be
An honorable grave

-----------------------------------------------------------------------------------------

Német

Ob's stürmt oder schneit,
Ob die Sonne uns lacht
Der Tag glühend heiß
Oder eiskalt die Nacht
Bestaubt sind die Gesichter
Doch froh ist unser Sinn
Ist unser Sinn
Es braust unser Panzer
Im Sturmwind dahin

Mit donnernden Motoren
Geschwind wie der Blitz
Dem Feinde entgegen
Im Panzer geschützt
Voraus den Kameraden
Im Kampf steh'n wir allein
Steh'n wir allein
So stoßen wir tief
In die feindlichen Reihn

Wenn vor uns ein feindliches
Heer dann erscheint
Wird Vollgas gegeben
Und ran an den Feind!
Was gilt denn unser Leben
Für unsres Reiches Heer?
Ja Reiches Heer?
Für Deutschland zu sterben
Ist uns höchste Ehr.

Mit Sperren und Minen
Hält der Gegner uns auf
Wir lachen darüber
Und fahren nicht drauf
Und droh'n vor uns Geschütze
Versteckt im gelben Sand
Im gelben Sand
Wir suchen uns Wege
Die keiner sonst fand

Und läßt uns im Stich
Einst das treulose Glück
Und kehren wir nicht mehr
Zur Heimat zurück
Trifft uns die Todeskugel
Ruft uns das Schicksal ab
Ja Schicksal ab
Dann wird uns der Panzer
Ein ehernes Grab.

Az Auschwitz Jegyzőkönyv története




1944. április 7-én Walter Rosenberg (Rudolf Vrba) és Alfred Wetzler (Josef Lanik) őrízetesek megszöktek az auschwitzi koncentrációs táborból.
Szökésüknek határozott célja volt. A világ tudomására akarták hozni a megsemmisítő-komplexum felépítését, működését, illetve fel akarták hívni a magyarországi zsidóság és a közvélemény figyelmét arra, hogy közeleg az ország zsidóságának megsemmisítése.
A két szökevény április 21-én Szlovákiában talált menedéket. Ott többször is elmondták élményeiket, ezek alapján állították össze az ún. "Auschwitz Jegyzőkönyv"-et.
A dokumentumok eredetileg német nyelven íródtak, és több csatornán keresztül is eljutottak Magyarországra. Már Szlovákiában is készült egy magyar fordítás, de egy német nyelvű példányt Budapesten fordítottak le. Az okmányok ezután egyrészt a zsidóság prominens képviselőihez, vezető magyar politikusokhoz ill. közéleti személyiségekhez, diplomáciai csatornákon keresztül pedig külföldre is eljutottak. Sajnos céljukat nem tudták elérni, a magyar zsidók sorsa tragédiába torkollott.

A fentiekben vázolt kalandos előéletének következtében a jegyzőkönyveknek több változata is ismert. Ezek egy része töredékes, de két, teljesnek nevezhető magyar nyelvű változat is könnyen hozzáférhető. Egyiket MUNKÁCSI Ernő : Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához. Bp. : Renaissance, 1947. c. művének 88-110. oldalán, a másikat az Emberirtás, embermentés : Svéd követjelentések 1944-ből : Az Auschwitzi Jegyzőkönyv / vál., ford., [...] Bajtay Péter. Bp. : Katalizátor Iroda, 1994. c. kötet 44-75. oldalán lehet megtalálni. A két szöveg kevés eltéréssel megfelel egymásnak. Az itt közölt változat az utóbbi fordításra támaszkodik, a kizárólag a Munkácsi-féle fordításban előforduló részeket dőlt betűvel jelezzük.

Az Auschwitz Jegyzőkönyvet a nürnbergi per során bizonyítékként terjesztették be, NG-2061 szám alatt.

1942. április 13-án a szeredi koncentrációs táborban zárt tehervagonokba raktak bennünket - 100 férfit. A kocsik ajtaját kívülről lezárták, így nem tudtuk a menetirányt megállapítani. Hosszú utazás után az ajtókat kinyitották, s ekkor meglepve vettük észre, hogy átléptük a szlovák határt, s egy Zwardon nevű lengyel vasútállomáson vagyunk. Az őrséget - amely eddig a Hlinka-gárda tagjaiból állt - a Waffen-SS egysége váltotta fel. Miután néhány kocsit lekapcsoltak, folytattuk utunkat az auschwitzi állomásig, ahol egy mellékvágányon álltunk meg. A lekapcsolt vasúti kocsik visszahagyása állítólag az elszállásolási nehézségek következtében történt. A visszahagyottak egyébként néhány nap múlva követtek bennünket. Megérkezésünk után ötös sorokban sorakoztattak, majd megszámoltak bennünket. 640-en voltunk. Kb. 20 perces menetelés után, nehéz csomagokkal megrakodva - Szlovákiát jól felszerelve hagytuk el - megérkeztünk az auschwitzi lágerbe.

Auschwitzban azonnal egy nagy barakkba vezettek bennünket. A barakk egyik oldalán le kellett adnunk a csomagjainkat, a másikon teljesen le kellett vetkőznünk, s átadtuk értékeinket. Utána meztelenül átmentünk a szomszédos barakkba, ahol a fejünket és az egész testünket leborotválták, s Lysollal fertőtlenítették. A barakkból kifelé jövet mindegyikünk kapott egy számot. A mi számozásunk 28.600-zal kezdődött, s sorozatosan ment tovább. E számot a kézben tartva hajtottak át bennünket egy harmadik barakkba, ahol a tulajdonképpeni felvétel lezajlott. Ez abból állt, hogy a második barakkban kapott számokat - rendkívül brutális módon - a bal mellkasunkra tetoválták. Ennek során sokan közülünk elájultak. A személyi adatainkat is felvették. Innen százas csoportokban egy pincébe vittek bennünket, később át egy barakkba, ahol rabruhát és facipőket kaptunk. Az egész eljárás körülbelül délelőtt 10-ig tartott. Még ugyanazon a napon elvették tőlünk a rabruhákat, és helyettük régi orosz katonai egyenruhákat (inkább rongyokat) adtak. Ebben a felszerelésben kísértek át bennünket Birkenauba.

Auschwitz lényegében politikai foglyok, ún. védőőrízetesek gyűjtőtábora. Odairányításom idején, azaz 1942 áprilisában itt körülbelül 15.000 fogoly volt - főként lengyeleket, birodalmi német és orosz polgári személyeket, ún. őrízetes oroszokat gyűjtöttek ott össze. A táborlakók kis része bűnözőkből és munkakerülő elemekből állt.

Mind a birkenaui munkatábor, mind pedig Harmanse, a tábor kis gazdasága az auschwitzi lágerparancsnokságnak van alárendelve. Valamennyi odairányított fogoly először Auschwitzba kerül, ahol megfelelő számot kapnak, majd vagy ottmaradnak, vagy Birkenauba, illetve nagyon kis számban Harmanseba kerülnek. A foglyok érkezésük sorrendjében kapnak számot. Minden számot csak egyszer használnak, s így az utolsó szám az addig az időpontig a lágerbe került foglyok összlétszámát jelzi. A birkenaui táborból történő szökésünk idején, azaz 1944. április elején ez a szám kb. 180.000 volt. Kezdetben ezeket a számokat a foglyok bal mellkasára tetoválták, de mivel ezek elmosódtak, később a bal alkarra, a csukló fölé került.

Valamennyi fogolykategóriát nemzetiségtől függetlenül ugyanúgy kezelik. Csupán az ellenőrzések megkönnyítése céljából, különböző színű háromszögekkel különböztetik meg őket; ezek a fogoly számozása alatt, a bal mellkason helyezkednek el. A fogoly nemzeti hovatartozását a háromszögben található kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P=Pole). Az egyes színek a következő kategóriákat jelentik:
piros háromszög = politikai védőőrízetesek
zöld háromszög = köztörvénys bűnöző
fekete háromszög = munkakerülők (főleg oroszok)
rózsaszínű háromszög = homoszexuálisok
lila háromszög = a bibliakutatók szektájának tagjai.
A zsidó foglyok megjelölése ettől csak annyiban tér el, hogy a megfelelő háromszöget (többnyire piros) kis sárga háromszögekkel egy Dávid-csillaggá egészítik ki.

Az auschwitzi láger területén különböző gyárak vannak, így többek között a DAW (Deutsche Aufrüstungswerke), a Krupp és Siemens cégek egy-egy üzeme, valamint egy "BUNA" nevezetű, több kilométeres kiterjedésű épülő gyártelep, amelyik már a tulajdonképpeni táboron kívül fekszik. Ezekben az üzemekben dolgoznak a foglyok.

A szűkebb értelemben vett tábor, ahol a foglyokat elhelyezik, egy kb. 500X300 méteres területen fekszik. E tábort két sorban, kb. 3 méter magas betonoszlopok veszik körül. Az oszlopokat magasfeszültségű vezetékek kötik össze, amelyek mindkét oldalon szigetelőkre vannak erősítve. E két kerítéssor között, kb. 150-150 méteres távolságokban 5 méter magas őrtornyok állnak, géppuskákkal és reflektorokkal felszerelve. A belső magasfeszültségű kerítés előtt, kis távolságra egy szokványos drótkerítés húzódik. Ennek a kerítésnek már a puszta megérintésére gépfegyvertűzzel válaszolnak a tornyokból. Maga a tábor három házsorbóll áll. Az első és a második házsor között van a tábor utcája. Kezdetben a második és a harmadik házsor között egy fal húzódott. 1942. augusztus közepéig a fal mögötti házakban helyezték el az 1942 márciusában és áprilisában deportált fiatal szlovák lányokat. Számuk kb. 7000 volt. Miután ezeket a lányokat Birkenauba szállították át, ezt a falat lerombolták. A bejárat fölött nagy betűkkel a következő felirat volt olvasható: "Arbeit macht frei".

Az egész tábort kb. 2000 méteres körben őrtornyok övezik, cirka 150 méterre egymástól. A fent leírt őrzési rendszerrel ellentétben, amelyet "kis őrláncnak" hívnak, ez alkotja a "nagy őrláncot". A kis és a nagy őrlánc közötti területen találhatóak a különböző üzemek és munkahelyek.

A kis őrlánc tornyait csak éjszaka foglalják el, s egyidejűleg a kettős kerítésrendszerbe áramot vezetnek. A kis őrlánc legénysége reggel elhagyja őrhelyét, s egyidejűleg a nagy őrlánc tornyait foglaljál el őrök. A két őrzónán átszökni majdnem kizárt. A kis őrláncon éjszaka nem lehet átjutni, míg a nagy őrgyűrű tornyai olyan közel állnak egymáshoz (csupán 150 méternyire, azaz egy torony csak 75 méteres kört őríz), hogy ezek észrevétlen megközelítése lehetetlen. Ha valaki ezek közelébe megy, akkor minden további nélkül lőnek. A nagy őrlánc őreinek esti váltása csak akkor történik meg, amikor a táborlakókat már megszámolták, s meggyőződtek arról, hogy valamennyi fogoly a kis őrláncon belül található. Abban az esetben, ha kiderül, hogy egyik vagy másik fogoly hiányzik, akkor szirénákkal riadót fújnak.

Ilyenkor a nagy őrlánc legénysége a tornyokban marad, a kis őrlánc őrei szintén elfoglalják helyüket a tornyokban, s akkor megkezdődik a keresés a két őrlánc közötti területen; ezt néhány SS-katona végzi vérebekkel. A szirénákkal a láger távolabbi környékét is riadóztatják, s így a fogolynak, ha csodával határos módon mégis sikerült a két őrláncot átlépnie, minden valószínűség szerint számolnia kell azzal, hogy az SS és a rendőrség megerősített őrjáratának kezébe kerül. A fogoly kopaszra nyírt feje, feltűnő ruházata (vagy a csíkos rabruha, vagy a piros színnel bemázolt rongyok), valamint a környéken élő, a megfélemlítés révén a legjobb esetben passzív lakosság magatartása is tovább nehezíti a szökést. Nemcsak a legcsekélyebb segítségnyújtást, de az azonnali feljelentés elmulasztását is halállal büntetik. Ha a foglyot három napon belül sem sikerül kézre keríteni, a nagy őrlánc addig a tornyokban tartózkodó legénysége azokat elhagyja, miután feltételezik, hogy a szökevénynek valamilyen módon sikerült elhagynia az őrláncokat. Ha élve fogják el a foglyot, akkor az egész láger szeme láttára felakasztják. Ha megtalálják a holttestét, akkor azt visszahozzák a lágerbe - akárhol akadnak is rá -, és a bejáratnál közszemlére teszik ki. A kezei közé tesznek egy táblát a következő felirattal: "Íme itt vagyok". Fogságunk kétéves időtartama alatt nagyon sok szökési kísérlet volt, azonban 2-3 eset kivételével élve vagy halva, de mindig visszahozták a szökevényt. Azt, hogy vajon azoknak, akiket nem hoztak vissza a táborba, tényleg sikerült-e megszökniük, nem tudjuk. Mégis, határozottan állíthatjuk, hogy azon zsidók közül, akiket Szlovákiából Auschwitzba vagy Birkenauba vittek, mi vagyunk az egyetlenek, akiknek a szökés sikerült.

Mint ahogy már említettem, megérkezésünk napján engem Auschwitzból Birkenauba küldtek át.

Birkenau nevezetű település valójában nem is létezik. A Birkenau név újkeletű, eredete a közelben található nyírfaligetre vezethető vissza. A manapság Birkenau néven ismert területet a helyi lakosság mind a mai napig "Rajska"-nak hívja. A jelenlegi birkenaui láger központja az auschwitzi lágertől kb. 4 km-es távolságra van. A birkenaui és az auschwitzi lágerek nagy őrláncai érintik egymást, s csupán egy sínpár választja el őket egymástól. Neuberaunról, amely települést érthetelen módon mint utolsó tartózkodási helyünket kellett megadni, korábban soha nem hallottunk, s ezzel a várossal semmilyen kapcsolatban nem álltunk. Neuberaun 30-40 km-re van Birkenautól.

Amikor Birkenauba megérkeztünk, ott csak egy 15.000 személy étkeztetésére alkalmas konyhát találtunk, valamint két kész és egy épülőfélben lévő házat. Ezeket az épületeket közönséges drótkerítés vette körül. A már befejezett és a később felépített házak a foglyok elszállásolására szolgáltak. Azonos minta alapján építették az összeset, mindegyik kb. 30 m hosszú és 8-10 m széles. A falak alig magasabbak 2 méternél, míg a tető aránytalanul magas (5 m). Az épületek olyan istálló benyomását keltik, ami fölött szénapadlás van. Belül nincsen mennyezet, csupán maga a tető. A házat egy hosszanti fal szeli ketté, amelynek csak a közepén van nyílás. A ház oldalfalai és a középső válaszfal mentén két oldalon magaslanak az alvóhelyek. Ezeket a padló, illetve két egymás fölötti "fiók" képezi, melyek a földtől és egymástól 80 cm-es távolságban helyezkednek el, míg oldalirányukban függőleges válaszfalak különítik el az egyes alvórekeszeket. Ily módon három rekesz van egymás fölött. Mindegyikben három személyt helyeznek el. E kamrák túl rövidek, így nem lehet kinyújtózni, s a csekély 80 m-es magasság pedig alig teszi lehetővé az egyenes ülést. Ily módon egy házban - vagy úgynevezett blokkban - 400-500 emberet helyeznek el.

A mai birkenaui láger területe kb. 850X1600 méter. Az auschwitzi lágerhez hasonlóan ezt is egy kis őrlánc veszi körül. Közvetlenül a kis őrláncon kívül egy új, jelentősen nagyobb táborrészt építenek, amelyet elkészülte után a már meglevő táborba olvasztanak. Ezeknek a nagy előkészületeknek a célja előttünk ismeretlen. Az auschwitzihoz hasonlóan a birkenaui lágert is 2 km-es körben egy nagy őrlánc veszi körül. Az őrzési rendszer hasonló az auschwitzihoz.

Az épületeket, amelyeket Birkenauba érkezésünkkor láttunk, 12.000 orosz hadifogoly építette. Őket 1941 decemberében szállították oda. A kivételesen kemény tél során olyan embertelen körülmények között dolgoztak, hogy megérkezésünkig szinte valamennyien elpusztultak. 1-től 12.000-ig voltak számozva, azonban a fentebb említett nyilvántartási rendszeren kívül. Ha további orosz foglyokat hoztak a táborba, akkor ők nem kaptak folytatólagosan számokat, mint a többiek, hanem mindig 1 és 12.000 között az elhunyt foglyok számait. Ennél a fogolykategóriánál tehát a számozás alapján nem állapítható meg az eddig odairányított foglyok összlétszáma. Az orosz hadifoglyokat állítólag büntetésből helyezték Auschwitzba és Birkenauba. A még életben lévő oroszokat nagyon elhanyagolt, lerobbant állapotban találtuk. A még befejezetlen épületekben laktak, kitéve az időjárás viszontagságainak, és tömegével haltak meg. Hulláikat száz- és ezerszámra éppenhogy csak elkaparták, s így azok pestisszagot árasztottak. Ezeket a holttesteket később ki kellett ásnunk és el kellett égetnünk.

Auschwitzba érkezésünk előtti héten jött meg az első zsidó férfitranszport, 1300 honosított francia zsidó Párizsból. (A nőket külön számozták, ők a férfiakkal párhuzamos számokat kaptak. A szlovák lányok, akik előttünk érkeztek, 1000-től 8000-ig szóló számokat kaptak.) A francia zsidók számozása 27.500-zal kezdődött. Miután bennünket, mint ahogy azt már említettem, 28.600-zal kezdődően számoztak, ebből következik, hogy a francia és a mi szállítmányunk között nem érkezett újabb férfitranszport Auschwitzba. A francia zsidók még életben maradt részét, kb. 700 férfit, teljesen legyengült állapotban találtuk Birkenauban. A hiányzók tehát egy héten belül meghaltak.

A három elkészült barakkba a következő módon helyeztek el bennünket:
I. Az úgynevezett "prominensek" - köztörvényes bűnözők és idősebb lengyel politikai foglyok, akiket a tábor vezetésével bíztak meg.
II. A francia férfiszállítmány túlélői, kb. 700 fő.
III. A szlovák zsidók, kezdetben 643-an, majd néhány nappal később kiegészüt A Zwardonban maradtakkal.
IV. A még élő oroszok az építés alatt álló házakban aludtak, vagy a szabadban. Számuk olyan gyorsan apadt, hogy nem alkottak jelentősebb csoportot.

A szlovák zsidók a túlélő oroszokkal dolgoztak együtt, míg a francia zsidók elkülönítve földmunkákat végeztek. Három nap múlva 300 szlovák zsidóval együtt engem is a Német Fegyverkezési Üzembe küldtek dolgozni. Továbbra is Birkenauban laktunk. Korán reggel indultunk munkába, és este tértünk vissza. Az asztalosműhelyben és az útépítésnél dolgoztunk. Naponta kétszer kaptunk enni: délben egy liter répalevest, este 30 dkg rossz kenyeret. A munkafeltételek kimondhatatlanul kemények voltak, s így legtöbben közülünk az éhezés és az ehetelen ételek miatt legyengültek, és nem bírták ki. A halálozási arány ijesztő méreteket öltött. A mi 200 fős munkacsoportunk napi 30-35 halottat számlált. Sokakat a felügyelők, az ún. kápók munka közben minden ok nélkül egyszerűen agyonütöttek. Csapatunk hiányzó tagjait naponta a Birkenauban maradt nagyobbik csoportból pótolták. A munkából való esti hazatérés nehéz és veszélyes volt. A hosszú, 5 km-es úton magunkkal kellett cipelni a szerszámainkat, tüzifát, nehéz főzőüstöket, és napközben meghalt vagy agyonütött társaink holttestét. Felpakolva kellett katonai rendben vonulnunk. A kápó a neki nem megfelelő menetelést kegyetlen ütlegeléssel vagy agyonütéssel büntette. Amikor a második szállítmány kb. 14 nap múlva megérkezett, a mi transzportunkból már csak 150-en voltak életben. Minden este megszámoltak bennünket, a hullákat kézikocsira tették, és a közeli nyírfaligetbe vitték, ahol azokat nehány méter mély és 15 m hosszú gödörben elégették.

Minden reggel munkába menet egy 300 szlovák zsidó lányból álló munkacsoporttal vagy "különítménnyel" találkoztunk, akik a környéken földmunkát végeztek. A lányokat régi katonai egyenruhák rongyaiba öltöztették, s facipőben jártak. Fejük kopaszra volt lenyírva - beszélni sajnos nem tudtunk velük.

1942. május közepéig összesen négy férfitranszport érkezett Szlovákiából Birkenauba. Velük hasonlóan bántak.

Az első és második szállítmányból 120 embert - köztük engem - kiválasztottak, és az auschwitzi lágerparancsnokság parancsára, amely orvosokat, fogtechnikusokat, főiskolásokat és tisztviselőket igényelt, Auschwitzba küldtek. A csoport 90 szlovák és 30 francia zsidóból állt. Egyhetes auschwitzi tartózkodás után ebből a 120 értelmiségiből 18 orvost és ápolót, valamint 3 tisztviselőt választottak ki. Az orvosokat az auschwitzi kórházban foglalkoztatták, míg a 3 tisztviselőt, köztük voltam én is, visszaküldtek Birkenauba. Két társam, Ladislaus Braun Nagyszombatból és Gross Verbóból, ők időközben már meghaltak, a szlovák blokkhoz került, én a franciához, ahol is a foglyok nyilvántartásával bíztak meg bennünket. A maradék 99 személyt az auschwitzi kőfejtőbe küldték, ahol rövid időn belül elpusztultak.

Röviddel ezután az egyik épületben berendeztek egy ún. kórházbarakkot. Ez volt a hírhedt "7-es számú blokk". Kezdetben főápolóként alkalmaztak itt, később én lettem a gondnok. A kórház főnöke, a 3350-es számú lengyel politikai fogyoly, Viktor Mordarki volt. A kórház nem volt más, mint a halálra várók gyűjtőhelye. Minden munkaképtelen foglyot a kórházba küldtek. Orvosi kezelésről és ápolásról szó sem volt. Naponta kb. 150-en haltak meg. A hullákat naponta átszállították az auschwitzi krematóriumba.

Egyidejűleg elkezdődött az ún. "szelektálás". Hetente kétszer, hétfőn és csütörtökön az orvos kijelölte azokat a foglyokat, akiket elgázosítással ki kellett végezni, és holttestüket el kellett égetni. A kiszelektált személyeket teherautóval a nyírfaligetbe vitték. Azokat, akik oda élve megérkeztek, az elégető gödör mellett erre a célra kialakított nagy barakkban elgázosították, azután a gödrökben elégették. A 7-es blokkban ily módon hetente kb. 2000 ember halt meg, Közülük kb. 1200 személy "természetes" halállal, úgy 800 pedig "szelektálás" révén. A természetes halállal elpusztultakról halotti jelentést állítottak ki, s azt az Oranienburgban székelő legfőbb lágerparancsnokságnak küldték meg. A szelektáltakról nyilvántartást vezettek, amely az "SB" (sonderbehandelt) megnevezést viselte. 1943. január 15-ig, ameddig én voltam a 7-es blokk gondnoka, s amely időszak alatt lehetőségem volt az ott lejátszódó eseményeket közvetlen közelről megfigyelni, kb. 50.000 fogoly halt meg vagy természetes halállal, vagy pedig szelektálás révén.

Miután a foglyokat, ahogy azt már említettem, folyamatos számozással látták el, a beérkezett szállítmányok sorrendjét és sorsát meglehetős pontossággal rekonstruálni tudjuk.

Az első odaérkező zsidótranszport, mint már említettem, 1320 honosított francia zsidóból állt, akik kb. az alábbi számokat kapták:
kb. 27.400 - 28.600
kb. 28.600 - 29.600 Az első szlovák zsidótranszport 1942 áprilisában (a mi transzportunk).
kb. 29.600 - 29.700 100 árja férfi különböző koncentrációs táborokból.
kb. 29.700 - 32.700 Szlovák zsidók három teljes transzportja (3000 férfi).
kb. 32.700 - 33.100 400 köztörvényes bűnöző (árja) varsói fogházakból.
kb. 33.100 - 35.000 kb. 2000 krakkói zsidó.
kb. 35.000 - 36.000 1000 lengyel árja politikai védőőrízetes.
kb. 36.000 - 37.300 1942 májusában 1330 szlovák zsidó Lublin-Majdanekből.
kb. 37.300 - 37.900 600 lengyel (árja) Radomból, köztük néhány zsidó.
kb. 37.900 - 38.000 100 lengyel (árja) a dachaui koncentrációs táborból.
kb. 38.000 - 38.400 400 honosított francia zsidó. Ezek a zsidók családjukkal együtt érkeztek. Az egész szállítmány 1600 emberből állt, közülük csak mintegy 400 férfit és 200 nőt a már leírt módon küldték a táborba, míg a többi ezret (nőket, gyerekeket, idősebb férfiakat) minden további nyilvántartás nélkül a mellékvágányról egyenesen a nyírfaligetbe vitték, ahol elgázosították és elégették őket. Ettől kezdve valamennyi zsidótranszportot hasonlóan kezelték. A transzportok állományából a férfiak kb. 10 %-át, a nők kb. 5 %-át a táborba küldték, míg a többieket azonnal elgázosították.

A lengyel zsidókat már korábban hasonló bánásmódban részesítették. Hónapokon keresztül érkeztek a zsidókkal megrakott teherautók a különböző lengyel gettókból, s ezeket közvetlenül a nyírfaligetbe irányították, ahol a zsidókat ezerszámra elgázosították és elégették.

kb. 38.400 - 39.200 800 honosított francia zsidó. E szállítmány nagyobbik részét a fenti módon elgázosították.
kb. 39.200 - 40.000 800 lengyel (árja) politikai védőőrízetes.
kb. 40.000 - 40.150 150 szlovák zsidó. Ezek családtagjaikkal érkeztek meg. További 50 nő kivételével, akiket a női táborba küldtek, a transzport legnagyobb részét a nyírfaligetben elgázosították. A 150 férfi között volt Zucker és Wilhelm Sonnenschein Kelet-Szlovákiából.
kb. 40.150 - 43.800 kb. 4000 honosított francia zsidó, legtöbbjük értelmiségi. A beérkezett transzportból kb. 1000 nő a női táborba került, a maradék 3000 személyt a nyírfaligetben elgázosították.
kb. 43.800 - 44.200 400 szlovák zsidó a lublini lágerből, köztük Matthias Klein és Meilech Laufer, mindketten Kelet-Szlovákiából. Ez a transzport 1942. június 30-án érkezett.
kb. 44.200 - 45.000 kb. 200 szlovák zsidó. A szállítmány összesen 1000 főből állt. Néhány nő a női táborba került, a többiek a nyírfaligetbe. A táborba küldött férfiak között volt: Jozef Zelmanovics, Snina; Adolf Kahan, Pozsony; Walter Reichmann, Suchany; továbbá Esther Kahan, Pozsony. Az utóbbival alkalmam volt 1944. április 1-én beszélni. Felügyelő volt a női táborban.
kb. 45.000 - 47.000 2000 francia kommunista (árja) és más politikai fogoly, köztük Thorez és Léon Blum testvérei. Az utóbbiakat különösen megkínozták, később elgázosították őket, és holttestüket elégették.
kb. 47.000 - 47.500 500 holland zsidó, köztük sok német emigráns. A transzport legnagyobb része, körülbelül 2500 fő, a nyírfaligetbe került.
kb. 47.500 - 47.800 kb. 300 orosz polgári személy (védőőrízetes oroszok).
kb. 48.300 - 48.620 320 szlovák zsidó. A szállítmányból kb. 70 nő került a női táborba, a maradék 650 személyt a nyírfaligetbe vitték. Ebben a transzportban kapott helyet az a 80 személy (1), akiket a magyar rendőrség Szeredre irányított át. A szállítmánnyal többek között a következő személyek érkeztek: Dr. Mandel Zoltán, Eperjes (azóta meghalt), Holz (keresztneve ismeretlen) hentes, Pöstyénből (később Varsóba küldték), Nikolaus Engel, Zsolna, Chaim Katz, Snina (jelenleg a halottas házban dolgozik, feleségét és 6 gyerekét elgázosították).
kb. 49.000 - 64.800 15.000 honosított francia, belga és holland zsidó. Ez a szám alig éri el a beérkezett szállítmányok létszámának 10 %-át. A transzportok 1942. június 1. és szeptember 15. között érkeztek. Mindenhonnan nagy családi transzportok érkeztek, amelyeket gyakran egyenesen a nyírfaligetbe küldtek. A "Sonderkommando", amely az elgázosítást és az elégetéseket végezte, két műszakban dolgozott, éjjel-nappal. Ebben az időszakban több százezer zsidót gázosítottak és égettek el.
kb. 64.800 - 65.000 Kb. 200 szlovák zsidó. Közülük kb. 100 nő a női táborba került, a többi a nyírfaligetbe. A táborba jutottak között volt: Ludwig Katz, Zsolna; Avri Burger, Pozsony-Poprád (felesége meghalt); Nikolaus Steiner, Vág-Beszterce; Georg Fried, Trencsén; Buchwald (?), Josef Rosenwasser, Kelet-Szlovákia; Julius Neumann, Bártfa; Alexander Wertheimer, Verbó; Michael Wertheimer, Verbó; Béla Blau, Zsolna.
kb. 65.000 - 68.000 Honosított francia, belga és holland zsidók. A beérkezett transzportok közül kb. 1000 nő a női táborba került, míg legalább 30.000 személyt elgázosítottak.
kb. 68.000 - 70.500 2500 német zsidó a sachsenhauseni koncentrációs táborból.
kb. 71.000 - 80.000 Honosított francia, belga és holland zsidók. A táborba kerültek száma nem haladta meg a 10%-ot. Óvatos becslés szerint az elgázosítottak száma 65-70.000-re tehető.

1942. december 17-én 200 fiatal szlovák zsidót, akiket "Sonderkommandóként" alkalmaztak az elgázosításnál és elégetésnél Birkenauban, kivégeztek. A kivégzés oka felkelés előkészítése és szökési kísérlet volt. A csoport szándékait elárulták. Ezt a munkacsoportot az éppen akkor Makowból érkezett 200 lengyel zsidó váltotta fel. A kivégzettek között volt: Alexander Weisz, Franz Wagner, Oskar Steiner, Desider Wetzler, Aladár Spitzer, Béla Weisz, mindannyian Nagyszombatról.

A Sonderkommandónál beállt váltás következtében elvesztettük a kapcsolatunkat ehhez a "munkahelyhez", s ez a körülmény különösen az ellátásunkat érintette hiányosan. A nyírfaligetbe küldött transzportoknál - még ha csomagjaikat Auschwitzban is kellett hagyniuk - nagy mennyiségű külföldi valuta volt, főleg papír- és aranydollárok, s hihetetlen mennyiségű arany és drágakő, valamint élelmiszer. Annak ellenére, hogy az értéktárgyakat természetesen le kellett adni, mégis elkerülhetetlen volt, hogy az elgázosítottak ruháinak átkutatásakor azok értéktárgyai (főleg aranydollárok) az ott dolgozó zsidókhoz kerüljenek. Így jelentős anyagi eszközök jutottak a táborba, s ezen kívül sok élelmiszer is. Magától értetődik, hogy pénzért szinte semmit nem lehetett a táborban venni, de az SS-katonákkal és a lágerben különböző szakmunkára alkalmazott civilekkel, akiknek ily módon lehetőségük volt élelmiszert és cigarettát a táborba csempészniük, lehetett üzletelni. Az árak természetesen a körülményeknek megfelelően rendkívül magasak voltak. Néhány száz cigarettáért 20 dolláros aranyérmével fizettek. Ezen kívül virágzott a cserekereskedelem is. A drágaság mégsem játszott szerepet. Annyi pénzünk volt, amennyit csak akartunk. Ruhákat is kaptunk a Sonderkommando segítségével. Idővel ruháinkat kicseréltük az elgázosítottak jó ruháira. Például az a kabát, amelyet most hordok, egy holland zsidóé volt. (A kabát bélésében látható egy amszterdami szabóság cégjelzése.)

A Sonderkommando legénysége elkülönülten élt. A belőlük áradó szörnyű hullaszag miatt sem érintkeztünk velük. Mindig piszkosak voltak, rongyosak, teljesen elvadultak, brutálisak és erőszakosak. Nem volt ritkaság - s ez a többi fogolynál sem keltett feltűnést -, hogy az egyik a másikat megölte. Egy fogoly megölése nem számít bűncselekménynek. Egyszerűen csak nyilvántartásba veszik, hogy az ilyen és ilyen számú fogoly meghalt. Az, hogy milyen módon következett be a halál, teljesen mellékes. Egyszer magam is jelen voltam egy esetnél, amikor egy Jossel nevű fiatal lengyel zsidó elmagyarázta egy SS-katonának "a gyilkolás helyes módját", s szemléltetés végett puszta kézzel, fegyver nélkül megölt egy zsidót.

A 80.000-es sorszám körük kezdődik a lengyel gettók szisztematikus kiirtása.
kb. 80.000 - 85.000 Kb. 5000 zsidó különböző lengyel gettókból, köztük Mljawa, Lozsma, Makow, Grodno, Zichenow, Bialistok. 30 napon keresztül szakadatlanul új transzportok jöttek. Közülük csupán 5000-en kerültek a táborba, a többit azonnal elgázosították. A "Sonderkommando" buzgón dolgozott két műszakban, napi 24 órát, mégis alig győzték az elgázosítási és elégetési munkát. Minden túlzás nélkül feltételezhető, hogy az ezekből a transzportokból elgázosított személyek száma eléri a 80-90.000-et. Az ezekkel a transzportokkal érkezett személyeknél különösen nagymennyiségű arany, valuta és dágakő volt.
kb. 85.000 - 92.000 6000 zsidó Grodnóból, Bialistokból és Krakkóból, továbbá 1000 lengyel árja. A zsidótranszportok legnagyobb része azonnal a nyírfaligetbe került. Naponta átlagban 4000 zsidót hajtottak a gázkamrákba. 1943. január közepén 3 transzport érkezett Theresienstadtból, egyenként 2000 emberrel. E transzportok jelölései, "CÖ"(2), "CR", "R" előttünk ismeretlen volt. ezek a jelölések minden csomagra rá voltak erősítve. Ebből a 6000-ből csupán 600 férfit és 300 nőt küldtek a táborba, a többit elgázosították
kb. 99.000 - 100.000 1943. január végén nagy francia és holland zsidótranszportok érkeztek. Ezeknek csak egy töredéke került a táborba.
kb. 100.000 - 102.000 1943. februárjában 2000 lengyel árja, főleg értelmiségiek.
kb. 102.000 - 103.000 700 cseh árja. Az ebből a transzportból életben maradt embereket később Buchenwaldba küldték.
kb. 103.000 - 108.000 3000 francia és holland zsidó, valamint 2000 lengyel árja.

1943. februárjában naponta átlagban 2 szállítmány érkezett lengyel, francia és holland zsidókkal, akiknek legnagyobb részét azonnal elgázosították, anélkül, hogy akár egy töredékük a táborba került volna. Az ebben a hónapban elgázosított személeyk létszáma kb. 90.000 fő.

1943. február végén kezdte meg működését az újonnan felépített krematórium és gázkamra Birkenauban. A nyírfaligetben abbahagyták az elgázosítást és a hullaégetést, s ettől az időponttól kezdődően az erre a célra létesített 4 krematóriumban végezték ezt a tevékenységet. A nagy árkot a nyírfaligetben lefedték, s a talajt elegyengették. A hamut korábban is már trágyázásra használták a harmansei gazdaságban, s így ma már alig találhatók meg a tömeggyilkosság nyomai.

Jelenleg Birkenauban 4 krematórium üzemel: két nagyobb ( I. és II. mintájú) és két kisebb ( III. és IV. mintájú)(1). A nagyobb krematóriumok 3 részből állnak:
a) kemencék,
b) előcsarnok,
c) gázkamra.

A hamvasztóhelyiség közepéből egy magas kémény emelkedik ki. Körülötte 9 kemence épült, mindegyik 4 nyílással. Minden nyílásba 3 átlagos méretű holttestet lehet elhelyezni, amelyek másfél órán belül teljesen elégnek. A kemencék kapacitása eléri a napi 2000 holttestet. A hamvasztóhelyiség mellett található a nagy előkészítő terem, amelyet úgy rendeztek be, hogy fürdőcsarnok benyomását keltse. A csarnokban 2000 ember fér el, s alatta állítólag van egy másik, hasonló méretű csarnok is. Innen egy ajtón keresztül vezet az út a néhány lépcsőfokkal lejjebb fekvő, nagyon hosszú és szűk gázkamrába. A gázkamra falain zuhanyrózsák vannak, így a kamra egy óriási fürdőcsarnok látszatát kelti. A kamra lapos mennyezetén három légmentesen elzárható ablak van. A gázkamrából sínpár vezet a kemencékhez az előcsarnokon keresztül. Az áldozatokat először az előcsarnokba vezetik, ahol azt mondják nekik, hogy a fürdőbe mennek. Itt levetkőznek, s tovább ámítják őket azzal, hogy két fehér köpenybe öltözött férfi mindenkinek törülközőt és szappant oszt szét. Utána a gázkamrába préselik őket. 2000 ember teljesen megtölti a kamrát, úgy, hogy ott csak állva férnek el. Azért, hogy ennyi embert beszorítsanak, gyakran a kamrába lőnek, hogy a bentlevőket arra kényszerítsék, hogy előre húzódjanak. Ha már mindenki a kamrában van, kívülről bezárják az ajtót. Ezután egy kis szünet következik, bizonyára azért, hogy a kamra hőmérséklete a kívánt hőfokot elérje. Utána gázálarcos SS-katonák másznak a tetőre, az említett ablakokat kinyitják, és bádogdobozokból port szórnak a kamrába. A dobozokon az alábbi felirat látható: "Cyklon zur Schädlingsbekampfung", és egy hamburgi gyár cégjelzése olvasható rajta. Ez valószínűleg egy olyan ciánkészítmény, amelyik bizonyos hőmérsékleten gázzá alakul át. E procedúra után három perccel a kamrában mindenki halott. Még sohasem fordult elő, hogy valaki életjelet adott volna magáról, ami a korábbi primitív elgázosítás során a nyírfaligetben gyakran megtörtént. A kamra kinyitása után szellőztetnek, s a "Sonderkommando" lapos kocsikon a kemencékhez viszi a holttesteket, ahol elégetik őket. A kisebb krematóriumok ugyanazzal a metódussal dolgoznak, csak éppen feleakkora kapacitással. A négy krematórium összteljesítő képessége tehát naponta 6000 elgázosítás és elégetés.

Elvileg csak a zsidókat gázosítják el, az árjákat csupán kivételes esetekben. Ezeket agyon szokták lőni. A krematóriumok megnyitása előtt a nyírfaligetben lőtték őket agyon, s holttesteiket egy árokban elégették. Később a krematórium előcsarnokában, amelyet erre a célra külön berendezéssel szereltek fel, tarkólövéssel végeztek velük. Az első krematóriumot 8000 krakkói zsidó elgázosításával és elégetésével "avatták fel" 1943. március elején. Erre az eseményre prominens vendégek érkeztek Berlinből, magasrangú tisztek és magas beosztású civilek. A krematórium vezetésével nagyon meg voltak elégedve, s gyakran néztek be a kémlelőlyukon keresztül a gázkamrába. Nagy elismeréssel szóltak az üzemről.

kb. 109.000 -119.000 1943. március elején 45.000 zsidó érkezett Szalonikiből. 10.000 férfit és egy kisebb csoport nőt a táborban helyeztek el, a többieket - kb. 30.000 embert - a krematóriumba vitték. Az említett 10.000 férfi rövidesen meghalt egy egészen kis csoport kivételével; legtöbben egy maláriaszerű, valószínűleg fertőző betegség következtében, s sokan közülük kiütéses tífuszban. Mások nem bírták ki a különösen nehéz létfeltételeket.

Mivel a görög zsidók közül a malária, a kiütéses tífusz pedig általában sok áldozatot követelt, ami által az elhalálozás rendkívül emelkedett, átmenetileg szüneteltették a szelektálást. A beteg görög zsidókat felszólították, hogy jelentkezzenek. Kértük őket, semmiképpen se tegyék. Mégis sokan jelentkeztek. Őket kivétel nélkül interkodiális fenolinjekció beadásával ölték meg. Az injekciókat egy egészségügyis altiszt adta be. Asszisztensként a következő cseh orvosok voltak alárendelve: Dr. Cespira Honza Prágából (jelenleg a buchenwaldi koncentrációs táborban), Dr. Zdnek Stich Prágából (jelenleg szintén Buchenwaldban). Az orvosok mindent megtettek, hogy a szerencsétleneken segítsenek, s ha ez nem volt lehetséges, legalább a fájdalmaikat enyhítsék.

A 10.000 görög zsidóból még életben maradt kb. 1000-et másik 500 zsidóval erődítési munkálatokra Varsóba küldték. Hetekkel később néhány százan reménytelen állapotban kerültek vissza. Őket azonnal elgázosították. A fenolos kezelés beszüntetése után 400 maláriabeteg görög zsidót állítólag "további kezelések" végett Lublinba vittek. Hallottunk is arról, hogy Lublinba tényleg megérkeztek. További sorsuk alakulásáról azonban már nem szereztünk tudomást. Ami biztos, hogy a 10.000 közül egyetlen egy görög zsidó sincs már a táborban.

A szelektálás felfüggesztésével egyidejűleg a foglyok megölését is megtiltották. A legismertebb gyilkosokat, mint a birodalmi német köztörvényes bűnöző Alexander Neumannt, Zimmert, Albert Hämmerlét, Rudolf Osteringert, Rudolf Bechertet; a politikai fogoly Alfred Kient, Alajos Stahlert ismételt emberölés miatt botütéssel fenyítették meg. Egy olyan nyilatkozatot is alá kellett írniuk, hogy bizonyos számú fogolytársukat megölték.

1943. elején 500.000 elbocsátási nyomtatvány érkezett az auschwitzi politikai osztályra. Ennek nagyon örültünk, mert reméltük, hogy legalább néhányunkat szabadon engedik. A nyomtatványokat azonban az elgázosítottak adataival töltötték ki, s utána azok az irattárba kerültek.

kb. 119.000 - 120.000 1000 lengyel árja a Pawiak nevű varsói fegyházból.
kb. 120.000 - 123.000 3000 görög zsidó. Egy részüket a korábbiak helyett Varsóba küldték. A hátramaradottak röviddel később meghaltak.
kb. 123.000 - 124.000 1000 lengyel árja Radomból és Tarnowból.
kb. 124.000 - 126.000 2000 árja különböző transzportokból.

Időközben szüntelenül érkeztek a lengyel, francia és belga zsidókkal megrakott szállítmányok, akiket - a tábor kiiktatásával - azonnal elgázosítottak. E szállítmányok egyike Lublin-Majdanekből jött 1000 lengyel zsidóval. Közöttük három szlovák zsidó is volt, egyiküket Spirának hívták, aki Stropkóból vagy Worannóból való volt.

1943. július végén nem érkeztek további szállítmányok. A krematóriumokat alaposan kitisztították, rendbehozták, s - mint az később kiderült - további munkára készítették elő. Augusztus 3-án újból beindult az üzem. Brenzburgi és sossnowitzi zsidók transzportja érkezett meg, majd újabbak egész hónapban szünet nélkül.

kb. 132.000 - 136.000 Brenzburgi és sossnowitzi zsidókkal megrakott vonatok következtek. Közülük csupán 4000 férfit és egy kis csoport nőt vittek a táborba. Több mint 35.000-et azonnal a krematóriumba küldtek. A táborba beutalt 4000 férfi legnagyobb része a kegyetlen bánásmód, éhezés, különböző betegségek, gyilkosságok következtében már az úgynevezett karantén táborban meghalt. Ezekért a kegyetlenkedésekért elsősorban a sachsenhauseni koncentrációs táborból ideküldött Tyn nevű köztörvényes bűnöző, valamint egy lengyel politikai fogoly, a varsói Mieczeslaw Katerinski felelősek.

Ebben az időben újra megkezdték a szelekciókat, mégpedig különösen nagy mértékben a női táborban. A tábororvos, egy SS rohamvezető, a berlini rendőrigazgató fia vagy unokaöccse, még a táborban is feltűnő brutalitással járt el. A szelekciós módszert ettől fogva a szökésünk napjáig megállás nélkül gyakorolták.

kb. 137.000 - 138.000 Augusztus végén 1000 lengyel árja érkezett a varsói Pawiak fegyházból, és körülbelül 80 görög zsidó.
kb. 138.000 - 141.000 3000 férfi különböző árja transzportokból.
kb. 142.000 - 145.000 1943. szeptember elején 300 zsidó különböző lengyel munkatáborokból és orosz hadifoglyok egy csoportja.
kb. 148.000 - 152.000 Az 1943. szeptember 7-ét követő héten Theresienstadból érkeztek transzportok családokkal. Velük - számunkra érthetetlen módon - egész kíméletesen bántak. A családokat nem válsztottak szét, senkit nem gázosítottak el, még meg sem nyírták őket, hanem úgy, ahogy megérkeztek, családonként helyezték el őket a láger egy elkülönített részében. Sőt, még a csomagjaikat is megtarthatták. A férfiaknak nem kellett dolgozniuk, a gyerekeknek megengedték, hogy iskolába járjanak, amelyet Fredy Hirsch vezetett - róla meg később szólunk. A hozzátartozókkal való levelezést megengedték. Csak a lágerfelügyelőjük szadista kínzásaitól kellett sokat szenvedniük, a köztörvényes Arno Böhmtől, aki a tábor egyik legaljasabb gonosztevője volt. Csodálkozásunk még inkább fokozódott, amikor láttuk, hogy ezekről a szállítmányokról hivatalos névjegyzék készült. E nyilvántartás különös címe a következő volt: "6 hónapos karanténban lévő cseh zsidók SB-transzportja". Azt ugyan már tudtuk, hogy mit jelent az "SB" megjelölés(2), de a kiváltságos bánásmódra és a hosszú karanténidőre nem találtunk magyarázatot. Tapasztalataink szerint a leghosszabb karantén maximum 3 hétig tartott. Mégis, minél közelebb kerültünk a 6 hónapos határidő lejártához, annál erősebb lett a gyanúnk és a félemünk, hogy ezekre a zsidókra is ugyanaz a sors vár. Megpróbáltunk beszélni a csoport vezetőivel, és elmagyaráztuk nekik, mi vár rájuk. Néhányan közülük, különösen Fredy Hirsch (a prágai Makkabi ifjúsági csoport egyik vezetője), aki az egész csoport teljes bizalmát élvezte, azt mondták, hogy amennyiben félelmeink bebizonyosodnak, akkor ők ellenállnak. A "Sonderkommando" emberei megígérték, hogy ha a cseh zsidók ellenállnak, akkor ők is azonnal csatlakoznak hozzájuk. Sokan remélték, hogy általános lázadást lehet szítani a táborban. 1944. március 6-án tudomásunkra jutott, hogy a cseh zsidók számára előkészítették a krematóriumot. Fredy Hirschhez siettem, hogy ezt közöljem vele, és gyors cselekvésre késztessem, mivel már nincs vesztenivalójuk. "Tudom a kötelességem" - válaszolta. Alkonyat előtt újra a cseh táborhoz osontam, ahol megtudtam, hogy Luminallal megmérgezte magát és haldoklik. Másnap, 1944. március 7-én eszméletlen állapotban, 3791 társával egyetemben, akikkel együtt érkezett 6 hónappal ezelőtt, teherautókon a krematóriumba vitték, ahol elgázosították őket. A fiatalok énekelve mentek a halálba. Keserűen csalódtunk, hogy elmaradt a lázadás. A "Sonderkommando" mindenre elszánt emberei hiába vártak. Mellesleg e transzportból 500 idős ember még a 6 hónapos karantén időszaka alatt meghalt. Csupán 11 ikerpárt hagytak életben. Őket átvitték Auschwitzba, ahol biológiai kísérletek tárgyai lettek. Még életben voltak, amikor Birkenaut elhagytuk. Az elgázosított cseh zsidók között volt egy Szeredről való szlovák zsidó lány is, akit Fürst Rózsinak hívtak. Kivégzésük előtt egy héttel, március 1-jén arra kényszerítették őket, hogy tudassák a rokonaikkal: jól vannak. Ezekre a levelekre március 23-i vagy 25-i keltezést kellett írni. Arra is rábírták őket, hogy külföldi rokonaiktól csomagokat kérjenek.

kb. 153.000 - 154.000 1000 lengyel árja a varsói Pawiak fegyházból.
kb. 154.000 - 159.000 1943. októberében és novemberében 4000 férfi különböző fegyházakból, a búvóhelyeiken felfedezett brenzburgi zsidók és védőőrízetes oroszok egy csoportja. Egyidejűleg orosz hadifoglyok is érkeztek, akiket 1 - 12.000-ig számoztak.

kb. 160.000 - 165.000 1943 decemberében 5000(1) zsidó férfi érkezett, főként holland, francia, belga és első ízben olasz transzportokból. Az utóbbiak Fiuméből, Triesztből és Rómából voltak. Ezekből a szállítmányokból legalább 30.000(2) ember a láger kihagyásával azonnal a gázkamrákba került. A lágerbe kerültek között különösen nagy volt a halálozási arány. A szelekciós módszert is újra alkalmazták, még nagyobb mértékben. Ez a metódus január 10-e és 24-e között érte el a tetőpontját, amikor is egészséges, munkaképes férfiakat, munkabeosztásuk és szakismereteik figyelembe vétele nélkül szelektáltak. Csupán orvosokat kíméltek meg. A szelekcióhoz mindenkinek fel kellett sorakozni. Szigorúan ügyeltek arra, hogy senki se maradjon ki a válogatásból. A tábori orvos (ő a berlini rendőrfelügyelő fia vagy unokaöccse volt) és a birkenaui lágerparancsnok, Untersturmbannführer Schwarzhuber(3) végezték a kiválasztást. Azokat a zsidókat, akiket a 7-es barakkból egy másik részlegbe áttelepített "kórházban" helyeztek el, kivétel nélkül elgázosították. Ez idő alatt még hozzávetőlegesen 2500 férfi és 6000 nő került szelekció révén a gázkamrákba.
kb. 165.000 - 168.000 1943. december 20-án újabb 3000 zsidó érkezett Theresienstadtból. Névjegyzékük ugyanazt a címet viselte, mint az első transzport esetén. Ugyanott helyezték el őket, ahol a cseh zsidók első csoportját, s ők is megkapták az összes fent említett kedvezményt. 24 órával az első csoport elgázosítása előtt a szomszédos, véletlenül üresen álló táborrészbe szállásolták őket, hogy ily módon elválasszák a csoportokat egymástól. Ma is abban a negyedben laknak. Miután az első csoport sorsa nyilvánvalóvá vált, a később érkezettek már most elhatározták, felkészülnek az ellenállásra. Laufer Ruzenko(4) (Prágából) és Hugo Langsfeld (Prágából) szervezik az ellenállást. Könnyen gyúló anyagokat gyűjtenek, s alkalomadtán részlegük barakkjait fel akarják gyújtani. Karanténidejük 1944. június 20-án jár le.
kb. 169.000 - 170.000 1000 ember kisebb csoportokban: lengyelek, oroszok (árja) és zsidók.
kb. 170.000 - 171.000 1000 lengyel és orosz (árja) és egy kis csoport jugoszláv.
kb. 171.000 - 174.000 1944. február végén 3000 holland, belga és első alkalommal nem honosított, hanem született francia zsidók. A francia zsidókat a meg nem szállt francia területről hozták. A francia zsidókat azonnal elgázosították.(5)

Március közepén rejtekhelyeiken leleplezett brenzburgi zsidók egy kisebb csoportja érkezett. Tőlük tudtuk meg, hogy néhány lengyel zsidónak sikerült Szlovákiába szöknie, onnan pedig tovább Magyarországra.

A tehresienstadti zsidók elgázosítása után március közepéig nem érkezett utánpótlás a lágerbe. Ezáltal jelentősen csökkent a létszám, így valamennyi ezután érkezett férfit, főként holland zsidókat, a táborban helyeztek el. Mi április 7-én szöktünk meg a táborból. Éppen akkor jött a hír, hogy görög zsidók nagy transzportjai várhatóak.

A birkenaui tábor 3 részlegből áll. Jelenleg csupán az I. és a II. részleget fogja körbe a "kis őrlánc", mivel a III. részleg még építés alatt áll, lakatlan.

A birkenaui láger belső adminisztrációját az ezzel megbízott foglyok látják el. A foglyokat nem származási országuknak megfelelően helyezik el, hanem a közös munkakör szerint ("kommandók" szerint). Minden blokkban 5 tisztségviselő van:
blokkfelügyelő (blokkelöljáró, Blockältester),
blokkírnok (Blockschreiber),
blokkápoló,
két cseléd.

A blokkelöljáró fehér szalagot visel a bal karján, ezen a barakk száma látható. A barakkban élet és halál ura, és felelős a barakk rendjéért. 1944. február végéig a barakkok közel felének volt zsidó elöljárója. Aztán egy Berlinből érkezett rendelkezés megtiltotta, hogy a zsidók ezt a hivatalt továbbra is betölthessék, ezért azután leváltották őket. A tilalom ellenére még ma is 3 szlovák zsidó tölti be ezt a tisztséget.
Név szerint: Ernest Rosim Zsolnából, a 25-ös számú barakk elöljárója (takarítóbrigád és benzburgi iparosok),
Dr. Andreas Müller Podolinecből, a 15-ös számú barakk elöljárója a karanténtáborban,
Walter Spitzer, Nemsova, a kórházban lévő 14-es számú barakk elöljárója.

A barakk írnoka a felügyelő végrehajtója. Ő végzi a szükséges papírmunkát, kartotékot vezet és nyilvántartja a mindenkori létszámot. A barakkírnok munkája különösen felelősségteljes. A mindenkori létszámot kínos pontossággal kell nyilvántartania. A foglyok nem nevekkel, hanem számokkal szerepelnek, így nagyon könnyen fordulhat elő tévedés. Egy ilyen tévedés azonban végzetessé válhat. Ha az írnok egy adott számot tévedésből halottnak jelent - ez a magas halálozási aránynál könnyen megtörténhet, és ténylegesen meg is történt -, akkor a hibát úgy korrigálják, hogy a kérdéses szám viselőjét utólag valóban kivégzik. Az átadott jelentést később már nem lehet kijavítani, a jelentett számnak hajszálpontosan meg kell felelnie a tényleges létszámnak. Az írnoki pozíció valódi hatalommal jár, sajnos ezzel nagyon gyakran vissza is élnek.

Az ápolók és a barakkszolgák végzik a szükséges fizikai munkákat a barakkban. Ápolásról természetesen szó sincs.

A "tábori elöljáró" felügyeli az egész lágert. Ő is fogoly. A jelenlegi birkenaui "tábori elöljárót" Franz Danischnak hívják, aki (a 11.182-es számú) politikai fogoly a felső-sziléziai Königshüttéből. A tábori elöljáró az egész láger korlátlan ura. Joga van barakkfelügyelőket és írnokokat kinevezni és leváltani, munkákat kiosztani, stb. Danisch a zsidókkal szemben is korrektül, objektíven és megvesztegethetetlenül viselkedik.

A tábori elöljáró mellett működik a tábori írnok, aki gyakorlatilag a legnagyobb hatalommal rendelkzeik a táborban. Csak ő áll közvetlen kapcsolatban a lágerparancsnoksággal, ő veszi át a parancsokat és adja át a jelentéseket. E tevékenysége révén a lágerparancsnokságra bizonyos mértékben befolyást gyakorolhat. A barakkírnokok közvetlenül neki vannak alárendelve, s jelentéseiket neki kötelesek megtenni. Birkenauban a jelenlegi tábori írnok Kazimir Gork (a 30.029-es számot viseli) lengyel fogoly, egykoron banktisztviselő volt Varsóban. Habár Gork antiszemita beállítottságú, de a zsidóknak mégsem árt.

Az egyes barakkokat 6-8 SS-barakkvezető felügyeli. Ők végzik esténként a létszámellenőrzést, és jelentik a láger vezetőjének, a Tirolból származó Schwarzhuber Untersturmbannführernek. Schwarzhuber részeges és szadista. A lágervezető felettese a lágerparancsnok, aki egyidejűleg az auschwitzi láger parancsnoka is. Az auschwitzi tábor irányítását is egy lágervezető látja el, aki Auschwitz és Birkenau közös lágerparancsnokának van alárendelve. A jelenlegi lágerparancsnok neve: Höss.

A munkacsoportok (itt munkakommandóknak nevezik) parancsnoka a "kápó", aki a munkaidő alatt korlátlanul rendelkezik a neki alárendelt foglyokkal. Nemritkán előfordul, hogy a "kápó" a munka során megöl egy foglyot. Nagyobb munkacsoportoknál több "kápó" is van. Felettük áll a "főkápó". Korábban gyakran voltak "kápók" zsidók is. A fent említett berlini parancs ezt megtiltotta. Egy Róth nevezetű nagymihályi zsidó (szerelő) mind a mai napig betölti ezt a tisztséget.
A munkát német szakemberek ellenőrzik.

Nowakyt 1942. június 14-én hagytuk el, s Zsolnán keresztül jutottunk el 5 órakor Zwardonba. Ott kiszállítottak bennünket, majd megszámoltak. A transzportot SS-katonák vették át. Felháborodásuknak adtak hangot amiatt, hogy két napig a szlovákok nem adtak nekünk vizet. Továbbutaztunk, és két nappal később Lublinba érkeztünk. A 15 és 50 év közötti embereket kivagonírozták, a gyerekek és az idősebbek a vagonokban maradtak. Mi kiszálltunk. Az állomást litván SS-katonák vették körül, akik géppisztolyokkal voltak felfegyverkezve. Azokat a vagonokat, amelyekben a munkaképtelenek, gyerekek és idősek maradtak, lezárták és továbbirányították. Hogy hová, és hogy mi történt velük, nem tudjuk.

Egy SS-szakaszvezető vette át a parancsnokságot az állomáson, aki azt mondta nekünk, hosszú út áll előttünk. Aki a csomagját magával akarja vinni, megteheti. Aki úgy gondolja, hogy nem tudja a csomagját maga cipelni, felteheti egy teherautóra, a csomagok biztosan meg fognak érkezni. Társaim egy része csomagját magával vitte, míg a másik része kocsira rakta. Mindjárt a város mögött egy gyárat láttunk "Bekleidungswerke" felirattal. A gyár udvarán vagy 1000 ember állt sorban, piszkos, csíkos fegyencruhában, szemmel láthatóan ebédre vártak. Ez a látvány - minthogy felismertük, hogy zsidók állnak előttünk - nem volt reménykeltő. Egy dombtetőről megpillantottuk Majdanek barakktáborát, amelyet 3 méter magas drótkerítés vett körül.

Alig léptem be a lágerbe, megpillantottam a nagyszombati Maco Winklert, aki felvilágosított arról, hogy itt elveszik csomagjainkat és a ruháinkat. Körülöttünk már korábban érkezett szlovák zsidók álltak, rongyos rabruhákban, lekopaszítva, mezítláb vagy facipőkben, erősen feldagadt lábakkal. Élelmiszert és más csekélységeket koldultak tőlünk. Amit csak tudtunk, odaatuk nekik, tudva, hogy mindezt úgyis el fogják venni tőlünk. Az anyagraktárba vittek bennünket, ahol tényleg mindent le kellett adnunk. Onnan futólépésben egy másik barakkba hajtottak bennünket, ahol teljesen le kellett vetkőznünk, lenyírtak és lekopaszítottak bennünket. Utána rabruhát, felső és alsó ruhaneműt, facipőt kaptunk, valamint egy sapkát.

Engem az úgynevezett II. munkatáborba osztottak be. A teljes láger 3 munkarészlegből állt, melyeket drótkerítés választott el egymástól. A II. munkarészlegben szlovák és cseh zsidókat helyeztek el. Két napon keresztül kizárólag arra oktattak, hogyan kell sapkánkat köszönéshez emelni, ha egy némettel találkozunk. Ezenkívül szakadó esőben órák hosszat végeztettek velünk sorakozási gyakorlatokat.

A barakkok berendezése teljesen eredeti volt. Itt csak három egymásra állított, nagyon hosszú asztal volt. Az asztalok alatt és felett feküdtek a foglyok.

Reggelire levest kaptunk. Ez azonban olyan sűrű volt, hogy kézzel kellett megennünk. Ebédre szintén levest kaptunk, este úgynevezett teát 30 dekagramm élvezhetetlen kenyérrel, 2-3 deka rossz lekvárral vagy műzsírral, természetesen a lehető legsilányabb minőségben.

Az első napokban mindenekelőtt a tábori himnuszt kellett megtanulnunk. Órákon át kellett állnunk és énekelnünk:
Aus ganz Europa kamen
Wir Juden nach Lublin
Viel Arbeit gibt zu leisten
Und dies ist der Beginn.

Um diese Pflicht zu leisten
Vergiss Vergangenheit,
Denn in der Pflichterfüllung
Liegt die Gemeinsamkeit.

Drum rüstig an die Arbeit
Ein jeder halte mit
Gemeinsam wollen wir schaffen
Im gleichen Arbeitschritt.

Nicht alle wollen begreifen
Wozu in Reihen wir stehen
Die müssen wir dann zwingen
Dies alles zu verstehen.

Die neue Zeit muss alle
Uns alle stets belehren,
Dass wir schon nur der Arbeit,
Der Arbeit angehören.

Drum rüstig an die Arbeit
Ein jeder halte mit,
Gemeinsam wollen wir schaffen
In gleichen Arbeitsschritt.(1)




Az I. munkarészlegben szlovák zsidókat helyeztek el, a II. munkarészlegben szlovák és cseh zsidókat, a III. munkarészlegben partizánokat. A IV. és V. munkarészleget az I. és II. munkarészlegben lévő zsidók építették.

A III. munkarészleg partizánjait barakkba zárták, ők nem dolgoztak, barakkjaikat nem hagyhatták el. Az ételt a barakkajtók elé dobták, onnan kellett nekik összeszedniük. Az őrök nem mertek a közelükbe menni, és gyakran lőttek közéjük. Túlzsúfolt barakkjaikban tömegével haltak meg.

A "kápók" birodalmi németek és csehek voltak. Az előbbiek általában brutálisak voltak, a csehek segítettek, ahol csak tudtak. A láger felügyelője egy holicsi cigány volt, akit Galbavynak hívtak, helyettese, egy Mittler(2) nevű szeredi zsidó, aki ezt a tisztséget brutalitásának és beteges kínzási hajlamának köszönhette. Hatalmi pozícióját arra használta fel, hogy a már amúgy is súlyosan sújtott zsidókat még jobban kínozza. Hacsak gonoszat tehetett, nem mulasztotta el.

Az esti parancsfelolvasáskor az SS-katonák bántalmaztak bennünket. Órák hosszat álltunk, és a nehéz napi munka után a himnuszt kellett énekelnünk. A dalt egy öreg zsidó karmester, az ostoraikat és botjaikat sűrűn használó SS-legények hahotája közben, egy közeli ház tetejéről dirigálta.

Eckstein szeredi rabbi tragikus módon pusztult el. Egy este késve érkezett a parancsfelolvasásra, mivel erős hasmenése miatt WC-n volt. A szakaszvezető parancsára kétszer fejjel lefelé mélyen belelógatták a WC nyílásába, utána hideg vízzel lelocsolták, majd agyonlőtték.

Az első és a második munkarészleg között állt a krematórium. Itt égették el a hullákat. A halálozási szám munkaszakaszonként, kezdetben 6-8000 személeys létszám mellett, kb. 30-at tett ki naponta. Ez a szám rövidesen 5-6-szorosára emelkedett. Később ismétlődtek esetek, hogy a betegszobából 11-12 beteget a krematóriumba vittek, ahonnan ezek többé nem tértek vissza. A krematórium elektromos árammal működött, és orosz foglyok kezelték. Nemcsak az ellátás és a bánásmód, de az általános higéniai viszonyok is nagyon rosszak voltak. Pl. egy újfajta daganatos lábbetegség is fellépett : Az embereknek megdagadt a lábuk, és nem tudták mozdítani. Ezek közül mind többet és többet vittek a krematóriumba, ahol előttem ismeretlen módon meggyilkolták őket. Mikor azután 1942. június 26-án 70-re szállott a szerencsétlenek száma, elhatároztam, hogy kihasználom az éppen kínálkozó alkalmat, és önként Birkenauba történő áthelyezésemet fogom kérni.

1942. június 27-én leadtam rabruháimat, helyettük civil ruhát kaptam, s egy transzporttal Auschwitzba utaztam. Zárt vasúti teherkocsikban, víz és élelem nélkül utaztunk 48 órán keresztül, míg végre félholtan megérkeztünk Auschwitzba. Az auschwitzi tábor bejáratánál az "Arbeit macht frei" felirat köszöntött. A tiszta udvar, a téglaépületek és a zöld fű, a primitív, piszkos lublini barakkok után jó benyomást tettek rám. Úgy gondoltuk, hogy jó cserét csináltunk. Megérkezésünk után egy pincébe vezettek, ahol teát és kenyeret kaptunk. Röviddel később lenyírtak bennünket, ruháinkat a lublinihoz hasonló rabruhákra cserélték ki, és miután személyi adatainkat is felvették, fogolyszámainkat a bal csuklóra tetoválták, s így az auschwitzi koncentrációs tábor szabályos "politikai foglyai" lettünk.

Lakóhelyül a 17. számú blokkot jelölték ki számunkra, ahol a földön háltunk. A szomszédos házsorban, amely azonban tőlünk egy fallal volt elválasztva, azok a szlovákiak lányok voltak elszállásolva, akiket 1942 márciusában és áprilisában deportáltak Szlovákiából.

A "Buna" gyártelep kiterjedt építkezésére vittek bennünket dolgozni. Hajnali 3-kor kellett munkába menni. Ebédre krumpli- vagy répelevest kaptunk, vacsorára 30 deka kenyeret. Munka közben kegyetlenül vertek bennünket. Mivel a munkahelyünk a nagy őrzónán kívülre esett, a területet 10X10 méteres négyzetekre osztották. Minden négyzetet egy SS-katona őrzött. Ha valaki munka közben átlépte e négyzetet, előzetes figyelmeztetés nélkül, "szökés közben" agyonlőtték. Gyakran megtörtént, hogy egy SS-katona megparancsolta a fogolynak, hogy egy négyzeten kívül lévő tárgyat vigyen oda neki. Ha a fogoly engedelmeskedett, akkor az SS-katona lelőtte. A munka rendkívül nehéz volt. Amikor engem oda beosztottak, körülbelül 3000 ember dolgozott ott, közülük 2000 szlovákiai zsidó.

Néhány heti kínzó munka után félelmetes kiütéses tífusz járvány ütött ki a táborban. A legyengült foglyok százával hullottak el. A tábort lezárták, és a Buna építkezést beszüntették. Azokat, akik munkahelyükön még életben maradtak, 1942 július végével kavicsbányába küldték, munkára. A munka itt, ha lehet, még nehezebb volt. Véletlenül tudomásomra jutott, hogy a "takarítókommandóknál" munkahelyek ürültek meg. Jelentkeztem, és be is osztottak.

A "takarítókommandóban" 100 fogoly dolgozott, kivétel nélkül zsidók. A láger egy teljesen elkülönített részében dolgoztunk. Nagy hátizsákokból, kofferekből és más csomagokból hatalmas bőröndökbe vagy külön raktárakba kellett válogatnunk a különböző tárgyakat fajtájuk szerint. Így például voltak ott fésűkkel, tükrökkel, cukorral, konzervekkel, csokoládéval, gyógyszerekkel megtöltött bőröndök is. Az ágyneműtárgyakkal megrakott koffereket tartalmuk szerint elraktároztuk. A ruhákat és a fehérneműket egy nagy barakkba hordtuk, ahol szlovák zsidó lányok osztályozták és csomagolták ezeket. Ezeket a textíliákat aztán bevagonírozták, és (valahová) elküldték. A használhatatlan ruhákat egy memeli textilgyárba küldték, a használhatókat egy berlini jótékonysági egyesületbe. Az értéktárgyakat, pénzt, aranyat, valutát és drágaköveket a politikai osztálynak kellett átadni. Az értéktárgyak nagy részét az SS-felügyelő vagy a kiválogatásnál dolgozó foglyok ellopták. Ennek a munkának a vezetője, a ma már szakembernek tekintett Adalbert Davidovics volt Iglóból. Ő kapta meg ezt a tisztséget. A munkacsoport vezetője Wikleff SS Sturmscharführer volt, egy durva és brutális ember, aki a lányokat is gyakran verte. A lányok Birkenauból jöttek munkára. Az ott uralkodó állapotokról hallatlan dolgokat meséltek. Verték és kínozták őket. A halálozási arányszám nagyobb volt közöttük, mint a férfiak között. Hetenként kétszer volt szelekció. Minden nap új lányok jöttek munkába azok helyett, akiket közben szelektáltak, vagy más módon haltak meg.

A takarítókommandónál megszerzett viszonylag kényelmes beosztásomat röviddel később elvesztettem, s büntetésből Birkenauba helyeztek át, ahol 1,5 évet töltöttem. 1944. április 7-én társammal együtt sikerült megszöknöm.





(1) A Bajtay Péter által közölt nyersfordítás:Egész Európából jöttünk
Mi zsidók Lublinba
Sok munkát kell végeznünk
S ez csak a kezdet

Hogy kötelességed teljesítsd
Feledd el a múltat
Mivel a kötelességteljesítésben
Van a közösség ereje

Ezért fogd meg a munka végét
Mindenki együtt
Közösen akarunk termelni
Azonos munkalépésben

Nem mindenki akarja megérteni,
miért is állunk a sorban
Ezeket kényszerítenünk kell
Mindezt megérteni

Az új idők mindenkit
Mindannyiunkat meg kell hogy tanítson
Hogy mi most már a munkáé
A munkáé vagyunk

Ezért fogd meg a munka végét
Mindenki együtt
Közösen akarunk termelni
Azonos munkalépésben

GUDERIAN NAPIPARANCSA
1940. május 26.
XIX. hadtest katonái!

17 napon át harcoltunk Belgiumban és Franciaországban. A német határ átlépése óta jóval több mint 600 km-t tettünk meg: elértük a La Manche csatorna partját és az Atlanti-óceánt. Útközben áttörtétek a belga erődítményeket, átkeltetek a Meuse-ön, az emlékezetes sedani csatában megtörtétek a Maginot-vonal nyúlványát, elfoglaltátok a Stonne fontos magaslatait, aztán megállás nélkül St. Quentinen és Péronne-on át végigharcolva az utat Amiens-nél és Abbeville-nél eljutottatok a Somme alsó folyásához. Teljesítményetekre a koronát a csatorna partvidékének és a boulogne-i és calais-i erődítmények elfoglalásával tettétek fel.

Azt kértem tőletek, hogy 48 órát menjetek alvás nélkül. Ti 17 napot mentetek. A szárnyakon és a hátsó alakzatokban különleges veszélyeknek voltatok kitéve. Egyetlen egyszer sem inogtatok meg.

Irigylésre méltó önbizalommal és a küldetésetek sikerébe vetett hittel minden parancsot odaadással hajtottatok végre.

Németország büszke páncéloshadosztályaira, én pedig örülök, hogy a parancsnokotok vagyok.

Elesett bajtársaink emlékét kegyelettel és tisztelettel megőrizzük, abban a biztos tudatban, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló.

Most új feladatokra kell készülnünk.

Németországért, és vezérünkért, Adolf Hitlerért!

GUDERIAN

Josef Mengele

MENGELE, Josef (1911-1979)

Német orvos, antropológus. Tanulmányait több egyetemen végzi, elsősorban örökléstani vizsgálatokkal foglalkozik. Fiatalon csatlakozik egy nacionalista szervezethez, 1934-ben az SA tagja lesz, 1937-ben náci párttag, egy év múlva belép az SS-be. A háborúban harcol a keleti fronton, de sebesülése után frontszolgálatra alkalmatlanná válik. 1943 májusának végén helyezik Auschwitz-Birkenauba, ahol emberek ezreit küldi gázkamrába, és az "árja faj" tökéletesítésének ürügyén élő embereken folytat orvosi kísérleteket. A háború végén az amerikaiak elfogják, de rövidesen elengedik. Amikor bűnei kezdenek nyilvánosságot kapni, szökni kényszerül, főként Dél-Amerikában rejtőzködik. 1979-ben fürdőzés közben a tengerbe fullad, de máig is sokan kételkednek abban, hogy az évekkel később azonosítására használt csontváz valóban az övé-e?

ÁRUT VÉRÉRT?

Érdeklődéssel olvastam az Élet és Irodalom március 18-i számában a Végkiárusítás című cikket. A filmjegyzet szerzője arról az 1938 nyarán Evianban tartott nemzetközi tanácskozásról ír, amelyen szóba került, hogy a bécsi és esetleg a németországi zsidókat a náci kormányzat "darabonként" kétszázötven dollárért áruba bocsátotta volna. A kritikus meditálgat a furcsa ajánlaton, egyebek közt az 1944-es "folytatást" is megemlíti, imígyen: "Negyvennégyben esély lett volna rá, hogy... Kasztner dr. révén a magyar zsidók kimeneküljenek a gettóból, de végül is nem sikerült az üzlet".
Mint a témakör kutatója, hozzáteszem, csakugyan nem sikerült, ennek azonban előzményei vannak. A második világháború kirobbantása után, 1942-ben, a nácik Szlovákiában hasonló "üzlettel" próbálkoztak, majd később, 1944 júliusában, kétezer litván zsidót is áruba bocsátottak - hasztalanul. A legismertebb és leghírhedtebb próbálkozásuk azonban az Európa-terv volt, amelynek kivitelezése viszont nem a kolozsvári ügyvéd, dr. Kasztner Rezső nevéhez fűződik. (Ő egy másik "küldetés", a Bergen-Belsenbó1 Svájcba küldött 1685 budapesti zsidó kimenekítésében érdekelt, ez azonban egy másik történet.)
Ami az úgynevezett Európa-tervet illeti, 1944. május 19-én a Bécsből a semleges Törökország fővárosába, Isztambulba tartó német futárgéppel két, az utaslistán nem szereplő férfi is utazott. Mindkettő magyar állampolgár és mindkettő zsidó volt: Brand Joel a Gestapótól kapott Eugen Brand névre szóló német útlevéllel, Gross (alias György) Andor pedig magyar útiokmányokkal utazott. Brand a magyar zsidóság képviseletében a magyar és maradék európai zsidóság "megmentésének" náci tervét akarta ismertetni az isztambuli zsidó szervezetekkel, illetve rajtuk keresztül az angolszász szövetségesek képviselőivel.
Gross kettős ügynök volt, akinek a magyar vezérkarhoz fűződő kapcsolatait a szövetségesek és a náci kémelhárítók is használták. A Gestapo ezúttal Brand szemmel tartásával bízta meg.
Brand Joel megnyerő külsejű férfi volt. Erdélyben született 1906-ban, élete nagyobbik részét azonban Magyarországon kívül töltötte. Szüleivel, családjával németül beszélt. 1924-26 között megfordult az Egyesült Államokban is, többnyire azonban Németországban élt. Először a német kommunista ifjúsági mozgalomban, majd 1931-tó1 a cionista szervezetben tevékenykedett. A náci hatalomátvétel után, 1935-ben tért vissza Magyarországra, Budapesten telepedett le, és a cionistákhoz csatlakozva a Budapesti Mentőbizottság (Vaada Ezra Vö-Hatzala Bö-Budapest) munkájában több tucat lengyel és szlovák zsidó Magyarországra szöktetésének megszervezésével vett részt.
A náci megszállás, 1944. március 19. után a cionisták és az SS között megindult tárgyaláson a Budapesti Mentőbizottság elnökhelyettesén, dr. Kasztner Rezsőn kívül Brand Joel, az SS részéről pedig az Eichmann-féle Sonderkommando (különítmény) tagjai, köztük az egyik leghírhedtebb, Dieter von Wisliczeny, vettek részt. A megbeszélések a Wisliczeny által 1942-ben Szlovákiában lefektetett alapokon folytak: pénzről - életekért. Német részről felújították a már két évvel előbb, Pozsonyban megpendített Európa-tervet, 1944-re azonban az "ajánlat" úgy módosult, hogy az SS nem pénzt, hanem nehezen vagy egyáltalán nem beszerezhető árucikkeket kért. Cserébe 825 ezer zsidónak minősülő magyar állampolgárt, húsz-huszonötezer, többnyire keresztény vallású szlovák zsidót és a koncentrációs táborokban még életben lévő zsidó foglyokat, összesen tehát több mint egymillió potenciális áldozatot kínált. Az SS ezzel az "üzleti ajánlattal" indította útnak az angolul jól beszélő, ügyesnek és megbízhatónak tartott Brandot.
(Feleségét, gyermekeit, anyját és húgait túsznak tekintve, Magyarországon tartotta.)
Brand szívesen vállalkozott az útra. Bízott Eichmannék szavahihetőségében, bízott abban is, hogy az Európa-terv mögött meghúzódó náci indítékokat a magyar zsidóság hasznára fordíthatja. Tisztában volt azzal, hogy az általa közvetítendő "ajánlat" nem Wisliczeny, még csak nem is Eichmann magánakciója - a háttérben maga az SS birodalmi vezetője, Himmler állt, vagyis az SS sajátos érdekei. Himmler esélyt látott az angolszász szövetségesekkel való kapcsolatfelvételre. Ez kettős előnnyel kecsegtetett: kezdeményező szerepet jelentett volna az SS-nek a háború befejezésének előkészítésében, ráadásul a szovjet fél bevonása nélkül. Az "ajánlat" elutasítását (vagy figyelmen kívül hagyását) is a maga hasznára tudta volna fordítani az SS: a "végleges megoldást", a hírhedt Endlösungot ellenző belső erőkkel szemben és a világ közvéleménye előtt is bizonyította volna, hogy a zsidók sorsával az ellenfél sem törődik, megmentésükre ő sem hajlandó. Brand "ajánlatával" több mint két hónapon keresztül foglalkoztak a szövetségesek. Azonnali visszautasítása felé hajlottak ugyan, ám a palesztinai Zsidó Képviselet (Jewish Agency) és a Zsidó Világkongresszus vezetőinek kérésére hajlandók voltak "mindaddig, amíg az üggyel összefüggő összes kérdést nem tisztázzák, az ajtókat nyitva hagyni" - ahogy az USA külügyminisztere, Cordell Hull 1944. június 9-én megfogalmazta. (Brand egyébként kétmillió darab szappant, kétszáz tonna kakaót, nyolcszáz tonna kávét, kétszáz tonna teát és tízezer téliesített teherautót kért. A gépkocsikat a nácik - ígéretük szerint -, csak a keleti fronton használták volna.)
Az angol és amerikai külügyminisztériumok tisztviselői egyetértettek abban, hogy az "ajánlat" része a nácik pszichológiai hadviselésének. Himmlerék a feltételek elfogadhatatlanságában bízva át akarták hárítani a felelősséget a zsidók sorsáért a szövetségesekre. "...Az ajánlat komolynak nem nevezhető, gyanús csatornákon keresztül jutott el hozzánk... Már csak azért is figyelmen kívül kellett volna hagynunk. Hogy mégis foglalkoztunk vele, annak az volt az oka, hogy bíztunk abban: elháríthatjuk a katasztrófát, mind addig, amíg valami elfogadható dolog felmerül" - írta a brit külügyminiszter, Anthony Eden 1944. július 1-jén. Az angolszász szövetségesek, persze, kötelezték magukat arra, hogy nem bocsátkoznak különtárgyalásokba sem az ellenséggel, sem pedig a megbízottaival. Egyébként az, hogy a német hadvezetés a teherautókat csak a keleti fronton vetette volna be, nyilvánvalóvá tette: az SS célja az volt, hogy éket verjen a Szovjetunió és nyugati szövetségesei közé. "Brand küldetése egy álcázott különbéke-akció volt, azzal a céllal, hogy beárnyékolja a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatainkat" - írta az angol külügyminisztérium, július 18-i véglegesen elutasító döntését indokolva. Két nappal később a londoni Times-ban leleplező cikk jelent meg a nácik zsarolási kísérletéről, elvágva ezzel minden további, az üggyel kapcsolatos megfontolást.

Eközben Magyarországon Eichmannék gettóba terelték és gyűjtőtáborokba zárták a megkülönböztető jelzés viselésére kötelezett zsidókat. Május 15-én megkezdődött elszállításuk Auschwitz felé, napi tíz-tizenkétezer magyar zsidót deportáltak. Amikor tehát Brand Joel a megszállás után életre parancsolt Zsidó Tanács és a cionista Mentőbizottság elnökeinek megbízólevelével útnak indult, a magyar zsidóság sorsa már megpecsételődött.

Brand 1944 októberéig angol fogságban maradt, nem tért többé vissza Magyarországra. Feleségével és gyermekeivel Palesztinában találkozott újra.

Spanyolországban keresték a Szent Grált a nácik


Nem csak Indiana Jones hitte, hogy a nácik okkult dolgokra vadásztak: az SS vezetője, Heinrich Himmler ugyanis a második világháború idején titokban egy spanyol apátságban kerestette a Szent Grált - áll egy 2007-ben megjelent könyvben.

Hitler 1940. októberében meglátogatta Francót (ahol a találkozásról készített képeket később retusálták), mivel Hitler azt remélte, hogy a spanyol diktátort is be tudja vonni a háborúba. Franco azonban semleges maradt, így Hitler kiábrándult a szerinte gyáva vezetőből. A találkozáson részt vett az SS vezetője, Heinrich Himmler is, akit a spanyol sajtó a Ritzben unatkozó, és SS-katonáival a közeli montserrati apátságba hosszú sétákat tevő politikusként mutatott be. Azt azonban a sajtó sem tudta, hogy Himmler valójában a Szent Grálra vadászott az apátság falai között, és okkult kommandója minden követ megmozgatott, hogy megtalálják a csodafegyvert. A Rico Góngora által írt "La Abadia Profanada" (A megszentségtelenített apátság) című könyv szerint az SS Reichsführer ugyanis azt hitte, hogy a Grál által adott természetfeletti erők segítségével a németek megnyerhetik a háborút.


Góngora a könyv megírása előtt egy egykor ott élő szerzetessel is beszélt, akinek elöljárói megparancsolták, hogy üdvözölje Himmlert. A Barcelona melletti öregek otthonában élő Andreu Ripol Noblét azért érte ez a megtiszteltetés, mert az apátságban élők közül csak ő beszélt németül, így nem meglepő, ha arra is felkérték, hogy segítsen a náciknak megkeresni a Szent Grált. A könyv szerint az egész apátságot meglepte a hirtelen jött érdeklődés, azon pedig végképp meglepődtek, hogy az akkor éppen a katolikus egyház ellen harcoló náci vezér személyesen is megjelent náluk. Himmler ugyanis abban hitt, hogy Jézus egyáltalán nem volt zsidó, és árja ősökkel rendelkezett, így ennek fényében az sem volt meglepő, ha a Bibliát is átírták. Hitler egyik legmegbízhatóbb embere a faji miszticizmus vonzásában kereste az okkult tárgyakat a világ körül: a Grálon kívül így titkos náci csoportok kutatták a frigyládát, a Krisztusba döfött lándzsát, de még Atlantiszt és Shangri Lát is szerették volna megtalálni. Himmler a Richard Wagner által írt Parszifál bűvöletében kereste fel a montserrati kolostort, mivel a 13. századi trubadúr, Wolfram von Eschenbach írásai és más művek által inspirált zeneszerző alkotása szerint az ereklye "a Pireneusok nagyszerű kastélyában, Montsalvatban található". A nácik ennek alapján úgy gondolták, hogy Montsalvat nem lehet más, mint Montserrat, és ezt alátámasztotta az a katalán népdal is, amely szerint ott található az "élet titokzatos forrása".

Rico Góngora könyve végül bemutatja azt is, hogy minden törekvés hiába volt: a Grál nem került elő, és a nácik elvesztették a háborút.

Anschluss 1938. - Tervek, és rögtönzések
Ma már órára-percre bontva ismerjük az eseményeket, amelyek 1938 első hónapjaiban főként Bécsben és Berlinben, no meg Hitler hegyi villájában, Berghofban - történtek. A legújabb, főként osztrák és nyugatnémet történeti munkák az Anschluss közvetlenebb eseménytörténetét három, egymástól jól elkülöníthető szakaszra osztják. Megkülönböztetik az osztrák nemzetiszocialisták hatalomátvételét, a Wehrmacht bevonulását és végül Hitler Linzben bejelentett döntését a "csatlakozás" teljességéről. Az elsőként említett esemény előzményeit visszavezethetjük a húszas évekre, ám a két utóbbi - jóllehet döntő - fejleményben nagy szerepe volt a rögtönzésnek, improvizációnak.



Kívülről támogatott "evolúciós" megoldás

Az Anschluss közvetlen előtörténete 1938. február 12-én kezdődött. Schuschnigg osztrák kancellár ekkor talál- kozott Berghofban Hitlerrel. A vezér és kancellár egyik szárnysegédje, Nicolaus von Below írta memo- árjában: "...azt a megbízást kaptam, hogy Keitelt és még egy-két tábornokot idehívjak... Jelenlétükkel akarja - szavak nélkül - az osztrák látogatók tudtára adni, hogy szükség esetén katonái is lennének...". A pressziót szolgálta az is, hogy a Berghofra vezető szerpentineken az ausztriai nácikból toborzott Osztrák Légiót is megpillanthatták a Bécsből érkezők. Bár a berghofi találkozó mindkét felet kiábrándította, egyes jelek arra utaltak, hogy Ausztria beolvasztásának "evolúciós" elgondolása nem került le a napirendről. Hitler sajtófőnöke pl. dicsérte Schuschniggot: "... nem ellene, hanem vele... mindenesetre nem oly gyorsan és nem oly hirtelen, mint ezt a párttagok Ausztriában remélik... így lesz ez jó..."

A Bécsbe visszaérkező osztrák kancellár szinte megoldhatatlan politikai feladatra vállalkozott: össze akarta egyeztetni Hitler kizsarolt engedményeit - pl. Seyss-Inquartnak, az osztrák nemzetiszocialisták vezetőjének belügyminiszteri kinevezését - azzal, hogy több náciellenes politikai irányzat mozgósítása révén bizonyítsa: nem szegődött el Hitler csatlósának. Erről február 17-én így adott hírt a bécsi magyar katonai attasé, dálnoki Veress Lajos: "a kancellár a lehetőségek határáig szabotálja a tőle kizsaroltakat".

Február 17-én az új belügyminiszter Hitlernél járt. Nemcsak utasításokért érkezett, bár ilyeneket is kapott tárcakollégájától, Fricktől és Himmlertől. Amikor Hitler Seyss-Inquart javaslataira hajtott végre személycseréket az osztrák náci mozgalom vezetésében, az "evolúciós" koncepciót fogadta el, bár nem zárta ki "a hatalommal történő beavatkozás szükségét". Az persze a Frick-Himmler kettőssel (egyszerűsítés együtt említeni őket: az SS birodalmi vezetője kezében ekkor olyan hatalom összpontosult, amelyet nem lehet összemérni a belügyminiszter jóval szűkebb hatáskörével) folytatott "konzultáció" eredménye volt, hogy az új belügyminiszter védernyője alatt az osztrák nácik kezdtek beépülni az antifasiszta, a nácikkal vetélkedő Hazafias Frontba és így már hatalmi eszközökkel is közelíthettek a csendőrséghez és a rendőrséghez.


Február 19-én Hitler beszédet mondott, amelyet az osztrák rádió egyenesben közvetített. Hitler azonban Ausztriát csak kétszer említette, azt pedig, hogy "dicsérte" Schuschniggot, egy utalással ellensúlyozta: 10 millió német él a Birodalom határain kívül. Egyes osztrák náci körök a belügyminisztert nem tartották eléggé "rámenősnek", és árulónak bélyegezték. Schuschnigg viszont a berghofi engedményekről február 24-én tartott rádióbeszédében félreérthetetlenül leszögezte: "eddig és nem tovább".

A kancellár március 3-án 14 személyből álló munkásküldöttséget fogadott. Schuschnigg, habozva bár, de megbékélést keresett az illegális baloldallal, támogatás reményében a hitleristákkal szemben. A tárgyalások egyik résztvevője szerint azonban "az álláspontok igen különböztek egymástól, túl kevés volt a készség a kölcsönös toleranciára". S ez nemcsak a kancellárra és tárgyalópartnereire vonatkozott, de a szocialistákból és kommunistákból álló delegáció belső viszonyára is.

Schuschnigg március 1-jén közölte bizalmasaival tervét: a füg- getlenség kérdésében tartsanak népszavazást. Amikor a római osztrák katonai attasé a tervről Mussolinit tájékoztatta, az Ausztriát már leíró Duce ezt mondta: "... az ötlet tévedés, bomba lehet, amely saját kézben robban." A kancellár március 9-én este Innsbruckban hozta nyilvánosságra tervét. Eszerint csak a 24. életévüket már betöltöttek szavazhattak volna, mert Schuschnigg tudta, hogy a nácik befolyása igen nagy a fiatalabb korosztályokban. A népszavazás bejelentése kissé meglepte a német vezetést és az osztrák nácikat. Amíg a Birodalomban a katonai döntési mechanizmust hozta mozgásba, Seyss-Inquart a népszavazás elhalasztását sürgette levélben..


A diplomata közölte, hogy ami Ausztriában történik, már nem tisztán osztrák ügy. Március 10-én este végül a belügyminiszter is bejutott a kancelláriába. Bár ekkor Seyss-Inquartnak már olyan utasítása volt, hogy semmilyen tárgyalásba ne bocsátkozzon, javaslatait a kancellár akár el is fogadhatta volna: ha több nácit bevesz a kormányba, a mozgalom igennel is szavazhat. Az osztrák nemzetiszocialisták tömegeit, mint a források említik: a "Fussvolkot" ekkor már nem lehetett visszatartani. Berlinből pedig zöld utat kaptak, akár arra, hogy követeléseik nem teljesítése esetére polgárháborút helyezzenek kilátásba.

Míg Berlinben azon tanakodtak, milyen szöveg kerüljön a légierő által leszórandó röpcédulákra, Bécsbe pedig megérkeztek az újabb hírek a német csapatmozdulatokról, március 11-én a belügyminiszter már olyan tartalmú ultimátumot nyújtott át Schuschniggnak, amely az osztrák náciknak adott utasításokat ismételte: ha a népszavazást nem halasztják el, úgy a kabinet átmeneti kormánnyá alakul, amely német segítséget kér. A kancellár nem engedett, de tudta, hogy "kívülről" támogatásra nem számíthat. A szövetségi kancellár akkor nyilván nem ismerhette az angol külügyminisztérium egyik vezető diplomatájának, Sir Alexander Cadogannak belső használatra szánt véleményét:"... szinte kívánom, hogy Németország nyelje le Ausztriát, és ezzel az ügy végre el legyen intézve."

Nem állt a helyzet magaslatán a brit diplomácia akkor sem, amikor bécsi követe bizonyos osztrák körök véleményének is hangot adva - javasolta: Ausztria önálló hercegségként Habsburg Ottó vezetése alatt csatlakozzon a Reichhez. Ami Ottót illeti, és február 17-én indítványozta, hogy a kancellár adja át neki a kormányzást. Az angol magatartást 1945 után osztrák részről igen erősen bírálták. Fritz Bock pl., aki a Hazafias Front funkcionáriusa, majd 1956-1968 között kereskedelmi miniszter volt, az angol kormányfőt "a leghülyébb politikusok egyikének" nevezte. Lord Halifax angol külügyminiszter március 9-én a Lordok Házában tett bejelentésével pedig immár megelőlegezte az Anschluss tudomásulvételét.

Schuschnigg állhatatos magatartását végül az törte meg, hogy hírt kapott: a csendőrség és a rendőrség megbízhatósága a következő órákban már bizonytalanná válhat. Jobb hírekkel az ún. Frontmiliz (Frontharcosok) parancsnoka, Ludwig Hülgert sem szolgált emberei készek életüket adni Ausztriáért, de német alakulatokra nem tüzelnek. (A Frontmiliz 1935. december 2-től a Hazafias Front keretében tevékenykedett, állományát mozgósítás esetén 100 ezer fő fölé lehetett emelni, ám katonai értéke csekély volt, és ezt a németek is pontosan tudták.) A hadsereg köreiből pedig arról tájékoztatták a kancellárt, hogy harc esetén két front keletkezne: mégpedig az egyik a harcoló csapatok hátában. (Ez mai ismereteink alapján túlzás volt, mert az osztrák nácik katonai szervezete, a Soldatenríng [NSR], amelynek központja Stájerországban volt, erőivel - 3500-4500 fő - csupán arra lett volna képes, hogy az osztrák haderő egyes alakulatainak mozgását lassítsa.) Úgy tűnik, mégis ez utóbbi közlés volt a döntő: Schuschnigg elhatározta a népszavazás elejtését és lemondását a kancellári tisztségről.

Ezt Seyss-Inquart közölte az események szálait egyre inkább összefogó Göringgel, aki az új, a Seyss-Inquart-kormány megalakítása mellett egy távirat elküldését is sürgette: hívják be a német csapatokat. Ezt eredetileg akkor vették volna csak igénybe, ha az osztrák nácik hatalomátvétele nehézségekbe ütközött volna. Seyss-Inquart még ekkor is el akarta kerülni, hogy "történelmi telefonos kisasszony" legyen, azonban a bécsi német katonai attasé bevonásával - neki kellett volna a kormány kinevezését megtagadó szövetségi elnököt, Miklast "megdolgoznia" - az addig formailag még osztrák népi követelések egy német ultimátumban öltöttek formát. Március 11-én este Schuschnigg két beszédet mondott a rádióban. Teatralitása megható volt, ám bejelentései már a vég kezdetére utaltak: lemond, a hadsereg pedig parancsot kapott arra, hogy ne tanúsítson ellenállást.


A Göring által követelt táviratot Seyss-Inquart, a kancellárrá kinevezett korábbi belügyminiszter utasítására 21 óra 10 perckor adták fel és 12 perccel később vették Berlinben. Érdekes: Seyss-Inquart még ekkor is tett kísérleteket a német csapatok megállítására a bécsi német katonai attasé és Rudolf Hess révén. Hitler azonban - többszöri latolgatás után - ekkor már meggyőzhetetlen volt. Seyss-Inquart szövetségi kormányának intézmény- és kormányzattörténete igen rövid: mindössze két ülést tartott március 12-én és 13-án. Az egyik 45, a másik 5 percig tartott. A két ülés között pedig az kötötte le az új kancellár idejét, hogy Linzben Hitlert üdvözölte.

Bevonulás

A német katonai akcióra 1937. június 24-én kidolgozott "Sonderfall Otto" (Otto hadművelet) azzal számolt, hogy német csapatok "Ausztriát fegyveres erővel kényszerítsék a restaurációról - tehát a Habsburg-ház visszahozataláról - való lemondásra". Ezt a tervet azonban Beck tábornok, a német szárazföldi haderő vezérkarának főnöke "fölvizezte", mert a német katonai vezetést Hitlerrel szemben még bizalmatlanság jellemezte. Hitler 1937. november 5-én egy szűk körű titkos konferencián kifejtette, hogy a Franciaország elleni háború miatt szükséges Csehszlovákia és Ausztria megszállása, erre azonban a hadműveleti tervezés még nem készült föl. Egy 1987-ben Bécsben megjelent hadtörténeti munka bizonyítja, hogy 1938. március 10-ig a katonai akciónak részletesebb hadműveleti terve nem volt. Beck és Manstein tábornok megkezdte ugyan a legszorosabb értelmű vezérkari munkát, de ezt nem fejezték még be, amikor a habozó Hitlernél Göring elérte: mozgósítsák a 8. hadsereget. Az ajtó azonban még itt sem csukódott be véglegesen: úgy vélték, ha mégsem vonulnak be, a csapatokkal legfeljebb majd díszszemlét tartanak Münchenben.

A német csapatok bevonulása Ausztriába - amit az újabb történeti munkák "szerencsés vagy sikerült rögtönzésként" említenek - sok hibával valósult meg. A 2. páncélos hadosztálynak pl. osztrák benzinkutaknál kellett tankolnia. Volt olyan vélemény is ennek törzsében, hogy komolyabb esetben a hadosztály "egyszerűen megbénult volna". A német csapatok hangulata igen különböző volt, az érzések gyorsan változtak, amelyeket csak a siker formált nagyjából egységessé. A politikai okokból hajszolt versenyfutásban, hogy minél előbb elérjék Bécset, két hadtest vett részt mintegy 105 ezer fővel, nem számítva a légierőt és a csapatokkal érkező, olykor ezeket megelőző biztonsági erőket.

Föl kell tennünk a kérdést: volt-e realitása az ellenállásnak? A háború utáni osztrák fegyveres erőt a Saint-Germain-i békeszerződés a magyar hadsereghez hasonlóan gúzsba kötötte, de gazdasági- pénzügyi okok miatt még az engedélyezett 30 ezres létszámot sem tudták fegyverben tartani. Az osztrák hadsereg is - a magyarhoz hasonlóan - olasz kapcsolatai révén kísérelte meg alapvető felszerelésének a biztosítását, de a harmincas években gyorsabban számolták fel a kötöttségeiket, mint ez Magyarországon történt. Ám a haderő változatlanul igen gyönge maradt, különösen a tüzérség és a légelhárítás területén. Bár Alfred Jansa altábornagy (1935-1938 között az osztrák hadsereg vezérkarának főnöke) később úgy vélte, hogy "1938 februárjában az osztrák hadsereg és a vezérkar készen állt, hogy a legsúlyosabb harcokat is vállalja", állítása megkérdőjelezhető. Hiszen pl. a Lidove Noviny című csehszlovák újság már 1935. július 6-i számában megemlítette: az osztrák hadsereg háromnegyede németbarát! Egy újsághír persze csak úgy forrás, ha bizonyítható. Esetünkben ezt a német katonai hírszerzés, az Abwehr tette meg: az újságban közöltet "általában helyesnek" minősítette.

A német támadással számoló osztrák katonai magatartást legjobban az ún. Jansa-terv példázhatja, amelyet 1935-től dolgoztak ki. Ez politikailag, katonapolitikailag és hadműveleti értelemben egyaránt míves teljesítmény volt. Nagy területek feladása árán az Enns folyónál akarta megállítani a benyomultakat. Az 1936-ban még öt olasz hadosztállyal is számoló terv - erről később természetesen le kellett mondaniuk - szerint "nem arról van szó, hogy csatát nyerjünk, hanem arról, hogy hadműveleteinkkel beavatkozásra késztessük a nagyhatalmakat".

A Jansa-tervnek van egy olyan vetülete, amelyre a kutatás alig figyelt fel még: az osztrák hadsereg vezérkarának főnöke tudott a Hitler-ellenes csoportosulásról a német tábornoki karon belül, és ezzel is számolt, amikor számára lehetőséget akart biztosítani a cselekvésre. Ennek bővebb kifejtésére itt és most aligha lehetne vállalkozni, csupán azt jegyezzük meg: kalkulációja 1937 végéig nem volt teljesen alaptalan.


Bekebelezés

A totális és teljes Anschluss kivitelezésének előtörténete alig van. Készült ugyan egy tervezet, amely perszonáluniós változatot adott elő, Göring pedig éppen a berlini magyar követnek, Sztójaynak beszélt arról, hogy a népszavazás dönt majd: teljes legyen-e az Anschluss, avagy formálisan fennmaradjon Ausztria függetlensége. Göbbels március 12-én délben mondott rádióbeszédében a kérdést még nyitva hagyta. Maga Hitler aznap este már arról beszélt, hogy ő "semmiféle félintézkedést nem akar tenni". A kérdés Linzben dőlt el, 13-án kora délután, amikor a diktátor órájára nézve mondta: " ..most jelenik meg egy fontos törvény... Ausztria a német birodalom egy tartománya (Landja)... Nagy óra ez, olyan boldog vagyok."

A döntés okait kutatók a Braunautól (Hitler szülővárosától) Linzig tartó gépkocsiút során szerzett benyomásokra, és a külföldi negatív visszhangra utalnak: ezek között pedig azt emelik ki, hogy Franciaország nemzetközi ellenőrzés mellett népszavazást javasolt Ausztriában - a Saar-vidék mintájára.

A többi már: finálé. Diadalmenettel és dísszemlével, amelyen osztrák alakulatok is részt vettek. Ám ez nem jelentett semmit. Az osztrák hadseregnek a német haderőbe történő integrálása éppoly egyértelmű lett - a bár voltak tervek, amelyek ezt némi kompromisszummal alakították volna - , mint maga az Ansch- luss. Az április 10-én nemcsak Ausztriában, hanem az egész Birodalomban tartott népszavazás formális volt, amelyet leg- jobban a végeredmény bizonyított: Ausztriában a szavazók 99, 7, a Birodalomban 99, 02 %-a voksolt igennel. A fináléhoz per- sze Himmler és az SS vezetői is hozzájárultak. Amit a kom- munista Walter Landgraf mondott, igaz volt: ami 1938 előtt Ausztriában történt, "gyerekjáték" volt a későbbiekhez képest. A letartóztatások már a német csapatok és biztonsági szervek megérkezése előtt, az osztrák nácik "jóvoltából" elkezdődtek. Rövid idő alatt 100 ezerhez közelített a letartóztatottak és őrizetbe vettek száma. A zsidóüldözés túlszárnyalta azt, ami addig Németországban történt. Április 1-jén hagyta el az a vonat Bécset, amelynek úticélja már Dachau volt. A németek érkezése kétségkívül vitt valami rendszerességet mindebbe, ez azonban csak azt eredményezte, hogy az osztrák nácik már kevésbé egyenlíthettek ki egyéni számlákat, nehezebben folytathatták a szabad rablást.


Az Anschluss és ahogyan az végbement, kétségkívül állomás volt a második világháborúhoz vezető úton. Az egyik oldalon úgy, hogy a nyugatiakat nem az Anschluss ténye, hanem a német csapatok bevonulása sokkolta. A másik oldalon pedig azáltal is, hogy a német katonai vezetés szervezeti átformálása és a személycserék után Hitler "bizonyított". Úgyis, hogy a véderő főparancsnoksága, az újjászervezett vezető katonai intézmény az Anschlussban "klasszikus példáját látta a katonai erő és a propagandaeszközök révén megvalósított politikának", amely - látszólag - legálisan és vér nélkül hozott eredményt. Ez pedig azt is jelentette, hogy Hitler olyan katonai vezetést alakított ki, amely hajlandó volt a Führer politikai frázisokban megfogalmazott hódító terveit is támogatni.

A Rudolf Hess rejtély


Az előzmények

Hess volt az az ember, aki gyakorlatilag a legrégebbi időktől Hitler mellett volt. A müncheni sikertelen puccs idején is, majd a várbörtönben végig szeretett führere mellett állt. Hitler nagyon kevés embert tüntetett ki bizalmával, és ez a szokása 1933 után még nyilvánvalóbb lett. Rudolf Hess-t viszont barátjának, régi bajtársának tekintette. 1932-ig Hitler személyi titkára, és 1941 májusáig, pedig helyettese és legfőbb bizalmasa. Hermann Göring és Hess kicsit ellentétes személyiségek voltak, hiszen míg Hess végig az Angliával történő megbékélés politikáját erőltette, addig Göring Anglia leigázása mellett tört pálcát. A németek kezdeti sikerei Göringet igazolták, miszerint Anglia meghódítása egyre közelebbi és nem is olyan megvalósíthatatlan célnak látszott. Ekkor azonban megváltozni látszott a helyzet. Nem volt kérdéses, hogy Sztálin keleten valójában mire is készül.

A Szovjetunió szépen lassan egyre nagyobb területeket követelt, és ez agasztotta Hitlert. Hess is látta ezt és arra a belátásra jutott, hogy Anglia nem maradhat ellenség, egy esetleges keleti front kialakulása mellett. Sztálin céljai nagyon nyilvánvalónak látszottak, ezekre számos jelek utaltak. Abban az esetben, ha Hitler harcai nyugaton elhúzódnak, és ez által meggyengül Németország és nyugat Európa, akkor a felfejlesztett Vörös hadsereg egy végső támadással győzelmet arathat. Hitler, és Hess ezt pontosan tudták, mind, ahogy azt is, hogy csak a legvégső esetben nyithatnak meg egy új frontot keleten. Minden történelmi tapasztalat szerint, ha a németek egyszerre két fronton harcoltak mindig vereséget szenvedtek, nem csoda hát, hogy nehéz döntés előtt állt a német hadvezetés, de végül a támadás mellett döntöttek, valószínűleg, azért mert nem volt más választásuk.

Rudolf Hess nem vár tovább

Hess valószínűleg arra a következtetésre jutott, hogy tennie kell valamit, hogy Németországot megmentse ettől a vészjósló folytatástól, és ez a tett az Angliával való titkos békekötés tervében nyilvánult meg. Vannak, akik azzal magyarázzák, Hess tettét, hogy ekkor féltékeny volt Bormannra és Göringre, hiszen ők egyre nagyobb és nagyobb befolyáshoz jutottak abban az időben. Tehát logikusnak tekintik azt, hogy Hess őrült volt, aki ily módón régi befolyását szerette volna visszaszerezni. Más elmélet szerint Hess egyáltalán nem volt őrült – ez látszik valószínűbbnek is – és terve egy felépített megtervezett akció volt.

A terv

Hess gondosan előkészített tervet készített. Hitler helyetteseként átrepülve Angliába, ahol felveszi a kapcsolatot befolyásos angol politikusokkal, többek közt lord Hamiltonnal, akit már az 1936-os berlini olimpián is megismert. Remélte, hogy az angolok majd hamar elfogadják a titkos békeajánlatot, amit természetesen Hitler nevében vinne. Hess talán mégsem ismerte jól angol barátait, terve megalkotásakor nem tudhatta, hogy egy ilyen dologba soha nem mennének bele. Hess tudta, hogy Hitlert nem tájékoztathatja tervéről, valószínűleg nem is engedné meg, de nagy célok vezérelték, és ha sikerülne milyen büszkén, jöhetne is vissza Németországba elújságolni Hitlernek, hogy immár teljes erejével a Szovjetunió ellen fordulhat. Terve 1941 tavaszára márt készen állt és már csak a megfelelő időpontot várta, vagyis amikor Hitler megindítja a támadást a Szovjetunió ellen.


Hess akcióba lép

Hess gépe egy külön neki fenntartott Messerschmitt Bf 110-es repülő volt. A gépet az augsburgi repülőtéren őrizték, ahová 1941. május 10-én 16 órakkor érkezett meg. Legelőször repülős ruháját vette fel, vagyis csak vette volna, ugyanis nem volt a szekrényében a nevével ellátott kabát! Ekkor egy másik pilóta Helmut Kaden pilótakabátját vette fel. Az indulás előtt kiderült hogy épp most az eddig mindvégig megbízható repülőgép egyik motorja nem indul és ezért néhány órát várnia kellett. Hess mindenese Karlheinz Pintsch gyakran fotózgatta főnökét, így ezen a bizonyos délutánon is több képet készített róla. Ezek a képek, amelyek később nyilvánosságra kerültek, ha valóban, akkor készültek, ahogy azt Pintsch állította, akkor néhány érdekességről nem árt szót ejteni. Az egyik képen jól látható a gép törzsére festett szám: 3526, azonban az a gép, amellyel, Hess állítólag Angliába repült, és földet ért Skóciában már a 3869-es számot viselte. Egy másik fotón még egy különös dolog fedezhető fel: a gépen nem voltak póttartályok. Nos, ez két dologgal magyarázható. Hess magabiztos volt magában, és az 1300 km-es útra elegendőnek gondolta a benzint, amely épp nagyjából ilyen távra volt elegendő a gépén, de ekkor nem hibázhatott. Nem tévedhetett el, és igazából ellenszelet sem foghatott ki, mert akkor kudarcba fulladna útja. A másik pedig, és ez nagyon is valószínű, hogy nem akart gyanút kelteni, hiszen ő elvileg csak egy kis repülős gyakorlásra megy, amihez póttartályokra végképp nincs szüksége. Más források szerint, Hess csak este 8 órakor indult el az útra. Ez nagy eltérés, az előbbi állítással szemben, hiszen délután Pintsch hogyan fotózhatta le Hess-t a repülőgép pilóta fülkéjében?

Egyre több információ, egyre bonyolultabb szálak

Bizonyos, hogy Hess indulása után Pintsch 21 órakor valakinek telefonált a reptérről, hogy kinek azt csak találgatni lehet. Pintsch azt állította, hogy Hess utasítására rádiójelet kért a légügyi minisztériumtól. Ez már csak azért is kétséges, mert ha valóban így volt, az saját maga lebuktatását jelentette volna, hiszen ilyen jelet a bombázók használtak, ráadásul neki Skócia felé kellett repülnie. Tehát valószínűleg Pintsch nem mondott igazat. Egyes állítások szerint Göringnek telefonált, aki Heydrichtől és Himmlertől már jóval korábban tudhatta, Hess tervét, ami nem meglepő, hiszen Heydrich számtalan emberről gyűjtötte az információkat, amelyeket sokszor fel is használt. Logikusnak hangozhat, hogy Himmler keze is benne van a dologban. Ő nem kedvelte Hess-t, pozícója révén könnyen el is intézhette a már említett késleltetett indulást, a kabát esetleges ellopását.


Az alteregó

Számos elgondolás szerint Angliában nem Hess, hanem egyik hasonmása jutott el. Erre számos jel utal. Göring, amikor kiderült, hogy Hess eltűnt igencsak meglepődött, nem kizárt tehát, hogy neki semmi köze nem volt az egészhez, nem úgy, mint Himmlernek. Ha Pintsch azon állításai igazak, miszerint ő készítette 1940 május 10-i képeket, akkor szinte bizton állíthatjuk, hogy nem az igazi Hess érkezett meg Angliába. Valószínűleg Himmler a tenger fölött lelövette, Hess-t és valaki mást, Hess egy alteregóját küldhette valahonnan Hollandia partjaitól. Nem lehet tudni mi lehetett ezzel a célja, miért nem elégedett meg azzal, hogy Hess-t eltávolította a képből? A radarjelek alapján rekonstruálták „Hess” gépe útját. Meglepő, és az előbbi állítást bizonyítják ezek az adatok, hiszen, a gép Anglia partjai előtt több órát vesztegelt repült teljesen más irányokba. Később „Hess” azt állította, hogy nem akart világosban odaérkezni, hogy ne vegyék észre. Nos, ha valóban az igazi Hess repült volna Augsburgból, akkor ilyen manőverekre nem lehetett lehetősége egyszerűen azért mert minden csepp üzemanyagra szüksége volt. Persze, ha hitelt adunk a hasonmás elméletnek, akkor mindez nagyon is valószínű, hiszen neki bőven volt üzemanyaga, és tényleg megvárhatta a sötétedést, hogy úgy érje el úti célját.

A hasonmás elmélet bizonyítékai

A pártigazolvány

Miután az a bizonyos gép földet ért igencsak kalandos körülmények között ( a valódi, Hess jó pilóta volt, aligha ügyetlenkedett volna a katapultálásnál.) érdekes, hogy többek közt azzal az NSDAP-s pártigazolvánnyal igazolta magát, amit az induláskor (augsburgi repülőtéren) még nem talált magánál.

Lord Hamilton

A másik furcsaság, hogy a landolást követően követelte, hogy személyes ismerősével, lord Hamiltonnal találkozhasson. A lord meg is jelent, de nem ismerte fel „Hess”-t. Vajon mégsem volt olyan tökéletes a hasonmás, vagy lord Hamilton tényleg elfelejtette kivel ebédelt és szórakozott 1936-ban? - kevésbé valószínű.

A vallatások

A brit történetírás szerint az elfogott „Hess” semmi használhatót, érdemlegeset nem közölt velük. Ha ezt az embert tényleg Himmler küldte, akkor mi lehetett ezzel a célja azon kívül, hogy megpróbálta elhitetni a világgal, hogy valóban Hess repült Angliába?

Nürnberg

„Hess”-t a nürnbergi törvényszék életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Lehetősége lett volna találkoznia feleségével, Ilse Hess-el, azonban ezt elutasította. Egy újabb jel arra a tényre, hogy ez az ember valaki más volt, hiszen tudhatta, hogy Ilse Hess valószínűleg észrevenné, hogy nem a férje áll előtte.

A sebhelyek

A spandaui börtönben raboskodó férfi 28 év után rejtélyes körülmények között, a hivatalos történetírás szerint öngyilkos lett. Halála után az orvosok megvizsgálva a testét, nem találták rajta első világháborús sebhelyeit. A dolog már csak azért is gyanús, mivel ezek maradandóan látszó sebesülések voltak.


Konklúzió

Nem lehet tudni, hogy ha elfogadjuk azt, miszerint nem az igazi Hess érkezett és raboskodott Angliában, akkor Németország bukása után, miért nem árulta el magát? Mindezen megállapítások után, annyi biztos, hogy a „Rudolf Hess rejtély” még napjainkban is nagyon homályos. 2017-ben megnyílnak a brit levéltár ide vonatkozó dokumentumai. Számos történész szerint, ezekből az iratokból sok érdemleges bizonyíték kerülhet majd elő, melyek végre tiszta vizet öntenek a pohárba.

Hitler öngyilkossága
Hitler öngyilkossága körül sok volt a bizonytalanság, a ködösítés, és e köd egy része máig sem oszlott szét. Alkalmas egyébként kételyek támasztására egy Hitlernél megfigyelhető belső ellentmondás is. Az egyik oldalon állnak a következő tények: a Führernek minden ismert adat és jel szerint nemcsak fizikai, de szellemi állapota is egyre romlott. 1944-1945 folyamán katonai lépéseiben már nem lehet felfedezni a realitásérzék minimumát sem. Kétségbeesett, akarnok akciókról, minden értelmet nélkülöző pusztításról, magának Németországnak a tudatos rombolásáról értesülünk, és e rabiátus dühnek még további embermilliók estek áldozatul. Az öldöklés és a romok "termelése" még akkor is folytatódott, mikor Hitler a Testament politique tanúsága szerint már valóban tudatában volt az elkerülhetetlen bukásnak. Ennek ellenére változatlanul ott ült a térkép előtt, rendeleteket és parancsokat osztogatott, olykor olyan hadseregcsoportoknak, amelyek a valóságban már nem is léteztek.


Felmentett és kinevezett, ítélkezett, mi több, halálra ítélt neves náci személyiségeket, és még az is megesett, hogy az utolsó órákban a halálos ítéletnek érvényt tudott szerezni. Mindez arra vall, hogy Hitler ekkoriban már testi-szellemi roncs volt, aki képtelen szembenézni a valósággal, és attól teljesen elrugaszkodva tervezgette úgynevezett akcióit. Másfelől viszont, szemben azokkal a nácikkal, akik még 1945 áprilisában is egy végső ellenállásra s e célból a Berghofban való "felkészülésre" stb. biztatták, ő pontosan tudta, hogy elérkezett a vég órája. Ezt akkor mondta ki, mikor Bormannnak kijelentette, hogy tévedett a német nép megítélésében, és most be kell látnia, hogy "a keleti nép" bizonyult az erősebbnek. Sőt e végórát képes volt végül saját maga előkészíteni és végrehajtatni úgy, ahogy neki személy szerint a legjobban megfelelt. Fel tudta mérni, miféle sors várna rá, ha a szövetségesek kezébe kerülne, és tudta, mi az egyetlen módja annak, hogy önmaga körül valamilyen legendát teremtsen az utókor számára.


Amikor a berlini véget és az öngyilkosságot választotta, saját szempontjából teljesen racionálisan döntött. Mindebből csak arra a következtetésre lehet jutni, hogy Hitler ugyan narcisztikus és fanatikus volt, felfedezhetők nála paranoid vonások is, tetteinek emberi következményei a legkisebb mértékben sem befolyásolták, s az általa kezdett játszmát a teljes kilátástalanság ellenére végigjátszotta, de nem őrült meg a vég közeledtének látványától sem. Következetes volt önmagához. Ami viszont az öngyilkosság módját illeti, az bizony máig sem teljesen világos. Szó volt mérgezéses halálról, a helyszínen egyes tanúk által látott egy vagy több fegyverről, lőtt sebről, továbbá Hitler egy "szigorúan titkos" utolsó parancsáról. A bizonytalanságot éveken át részben az egymásnak, illetve az idő múltával olykor már önmaguknak is ellentmondó tanuk, részben az oroszok tartották fenn. Az oroszok először tagadták, hogy Hitler maradványait találták volna meg. Később mégis állították, hozzátéve, hogy méregtől halt meg, miközben a tanúk mind golyó által ejtett sebről vagy sebekről beszéltek. A tanúk másként nyilatkoztak közvetlen őrizetbe vételükkor, másként a moszkvai kihallgatások során, és egyikük-másikuk új verziót tálalt fel, miután évek múlva hazatért.

Valószínűsíteni lehet, hogy az orosz szakértők azért beszéltek kizárólag a maradványokban fellelt méreg nyomairól, hogy Hitlert megfosszák az önkezűleg végrehajtott lövés nimbuszától. Ám az utolsó, titkos hitleri parancs talán éppen azt tartalmazta, hogy miután a mérget bevette, egy bizalmi embere rálőjön, pontosan e nimbusz biztosítása érdekében. A homály azután lehetővé tette, hogy szárnyaló fantáziával bíró és joggal nagy bevételt remélő írók, írnokok a legkalandosabb meséket tálalják fel az olvasóközönségnek Hitler csodálatos szökéséről és túléléséről. Sőt, arról is olvashatunk, hogy Hitler nem lett öngyilkos, hanem a környezetéből valaki meggyilkolta.


Két dolog biztos. Az első, hogy a kancellária udvarán talált elszenesedett tetem maradékát több szakember és tudós azonosította Hitlerrel. A döntő bizonyíték a fogsor volt. A második: ha ezek az emberek mind tévedtek, netán hazudtak volna, és Hitler mégis megszökött a gyors ítélet elől, úgy az elképzelt utóélet bármely változata felért volna a "führeri" értelemben vett öngyilkossággal.

Horthy Miklós, a Führerhez írt levele 1939. márciusában
(Tisztán látszik, hogy Magyarország milyen politikai irányvonalat képviselt)

HORTHY LEVELE HITLERNEK
1939. MÁRC. 13.


MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓJA



Excellenciád!

Szíves köszönet!

Nem tudom elmondani, hogy milyen boldog vagyok, mivel ez a forrásvidék Magyarország számára - nem szívesen használok nagy szavakat, de ténylegesen - életkérdés.

Az intézkedéseket már megtettük. Csütörtökön, folyó hó 16-án határincidens lesz, amelyet szombaton követ a nagy támadás.

Én sohasem fogom elfelejteni a barátságnak eme bizonyítékát, és Excellenciád az én hálámra mindig sziklaszilárdan számíthat!

Baráti hűséggel:

Horthy

Budapest 13/III 939.

Az Anschluss Ausztria Harmadik Birodalomhoz csatolása volt a náci uralom alatt 1938-ban.

Ez az esemény volt az első lépés Hitler régi álmában, a Harmadik Birodalom kiterjesztésében, amely megelőzte a Szudéta-vidék Németországhoz csatolását és Csehszlovákia megszállását 1939-ben, és végül Lengyelország megtámadásával a második világháborúhoz vezetett.

Bár 1938. március 12-én a Wehrmacht bevonult Ausztriába, harcokra nem került sor, részben mert Németország előzőleg politikai nyomást gyakorolt az országra, de főleg azért, mert az előző napon, március 11-én Bécsben az osztrák náci párt előre megfontolva megbuktatta a fennálló osztrák kormányt.

A nemzetközi válasz mérsékelt volt: Nagy-Britannia nem léptette életbe a Versailles-i békeszerződést, ami megtiltotta Németország és Ausztria bármilyen kapcsolatát. Ausztria független államként megszűnt létezni egészen 1945. április 27-éig, amikor felállítottak egy ideiglenes osztrák kormányt, amit a szövetségesek elismertek.

Josef Mengele

MENGELE, Josef (1911-1979)

Német orvos, antropológus. Tanulmányait több egyetemen végzi, elsősorban örökléstani vizsgálatokkal foglalkozik. Fiatalon csatlakozik egy nacionalista szervezethez, 1934-ben az SA tagja lesz, 1937-ben náci párttag, egy év múlva belép az SS-be. A háborúban harcol a keleti fronton, de sebesülése után frontszolgálatra alkalmatlanná válik. 1943 májusának végén helyezik Auschwitz-Birkenauba, ahol emberek ezreit küldi gázkamrába, és az "árja faj" tökéletesítésének ürügyén élő embereken folytat orvosi kísérleteket. A háború végén az amerikaiak elfogják, de rövidesen elengedik. Amikor bűnei kezdenek nyilvánosságot kapni, szökni kényszerül, főként Dél-Amerikában rejtőzködik. 1979-ben fürdőzés közben a tengerbe fullad, de máig is sokan kételkednek abban, hogy az évekkel később azonosítására használt csontváz valóban az övé-e?



HEYDRICH, Reinhard Tristan Eugen (1904-1942)

Német SS-vezető (Obergruppenführer, tábornok), Himmler helyettese. 1932-től az SD vezetője. A nácik hatalomra jutását követően a titkos államrendőrség (Gestapo) központi hivatalának élén áll. 1936-tól a Biztonsági Rendőrség (SIPO) főnöke, ez a szervezet fogta össze a Gestapo-t, az SD-t és a Kripo-t (bűnügyi rendőrséget). 1939 szeptemberében az újonnan létrejött Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) vezetője. A szövevényes náci állami gépezetben igen jelentős hatalomra tesz szert. Egyik fő szervezője a zsidók kiirtását célzó ún. "végső megoldás"-nak. 1941 szeptemberétől a kényszerszabadságra küldött Neurath utódaként Cseh-Morvaország helyettes birodalmi protektora, a hírhedt "prágai mészáros". 1942. május 27-én a SOE által kiképzett cseh ellenállók Prágában merényletet követtek el ellene. Június 4-én sérüléseibe belehalt. A németek megtorlásul 1942. június 10-én legyilkolják Lidice falu férfi lakosait, a nőket és a gyerekeket megsemmisítő táborokba deportálják, a települést pedig földig rombolják.


HIMMLER, Heinrich (1900-1945)

Német SS-vezető. 1923-ban csatlakozott a nácikhoz. 1929-ben megszervezi Hitler testőrségét, az SS-t, melynek vezetője (Reichsführer-SS) volt 1945-ig. 1934 júniusában a Röhm által vezetett SA félreállítása után ("hosszú kések éjszakája") az SS vált a nácik meghatározó rendőri erejévé. 1936-tól Himmler a politikai rendőrség vezetője. A szövevényes náci állami gépezetben az általa felügyelt szervezetek üldözték a rendszer ellenségeit, e hivatalok közül a legrettegettebb a Gestapo volt. Nemcsak politikai ellenfeleiket üldözték, hanem a faji alapon zsidónak minősített, hivatalosan ellenségnek nyilvánított embereket is. Himmler irányításával építették ki a koncetrációs táborok hálózatát. A második világháború kitörése után a megszállt területeken is üldözték az ellenállókat, a baloldal szimpatizánsait és a zsidóságot. Rövidesen haláltáborokat hoztrak létre, melyekben az rezsim által ellenségnek tekintett embereket gyilkolták meg az SS irányításával. 1943-44-ben Himmelr volt a belügyminiszter is. A Hitler ellen 1944. július 20-án Stauffenberg ezredes által elkövetett merénylet után kegyetlen módszereket alkalmazva az ő vezetésével számolták fel az összeesküvést. 1944-től a németországi csapatok főparancsnoka, ebben a minőségében hibát hibára halmozott. A háború végén megpróbált különbékét kötni a nyugati szövetségesekkel, ezért Hitler kizárta a pártból és minden tisztségétől megfosztotta. 1945 májusában a britek fogságába kerülve öngyilkos lett.

A NÉMET KAPITULÁCIÓ OKMÁNYA


1. Mi alulírottak, a német véderőfőparancsnokság nevében ezennel kijelentjük, hogy az összes ez idő szerint német parancsnokság alatt álló szárazföldi, tengeri és légierők feltétel nélkül kapitulálnak a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és egyidejűleg a Vörös Hadsereg főparancsnoksága előtt.

2. A német véderőfőparancsnokság haladéktalanul kiadja a parancsot az összes német katonai, haditengerészeti és légügyi hatóságoknak, valamint az összes német ellenőrzés alatt álló fegyveres erőknek, hogy 1945. május 8-án közép-európai idő szerint 23 óra 01 perckor szüntessenek be minden aktív katonai műveletet, maradjanak az ebben az időpontban elfoglalt állásaikban és teljesen fegyverezzék le magukat, átadva fegyvereiket és felszerelésüket a helyi szövetséges parancsnokoknak vagy a szövetséges főparancsnokságok által kijelölt tiszteknek. Egyetlen hajót, tengeri járművet vagy repülőgépet sem szabad elsüllyeszteni, illetőleg elpusztítani, sem azok törzsét, gépezetét vagy felszerelését, sem pedig különféle gépeit, fegyverzetét, készülékeit és általában semminemű hadviselésre alkalmas technikai eszközeit megrongálni.

3. A német véderőfőparancsnokság haladéktalanul továbbítja az illetékes parancsnokokhoz a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága által kiadott további parancsokat és gondoskodik azok végrehajtásáról.

4. Ez a katonai kapitulációs okmány nem érinti azt a lehetőséget, hogy olyan általános kapitulációs okmány jöjjön létre és lépjen ennek helyére, amelyet az Egyesült Nemzetek részéről vagy nevében előírnak Németország, valamint a német fegyveres erők egészére vonatkozóan.

5. Abban az esetben, ha a német véderőfőparancsnokság vagy az ellenőrzése alatt álló egyes fegyveres alakulatok nem járnának el a jelen kapitulációs okmány értelmében, a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága meg fogják tenni az általuk célszerűnek tartott megtorló egyéb intézkedéseket.

6. A jelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.

Kelt Berlinben, 1945. május 8-ik napján.

A német véderőfőparancsnokság részéről:


Von Friedeburg
Keitel
Stumpff

Jelen voltak:

A szövetséges expedíciós
haderők főparancsnoka részéről:
A. W. Tedder
légimarsall A Vörös Hadsereg
főparancsnoksága részéről:
G. Zsukov
a Szovjetunió marsallja

Az aláírásnál tanúként jelen voltak:

J. de Lattre de Tassigny
tábornok, az első francia
hadsereg főparancsnoka Carl Spaatz
tábornok, az Egyesült Államok
stratégiai légierőinek parancsnoka

Kurszki csata - 1943 nyara

1943. július 5 - 12. Döntő ütközet Kurszknál - történelem legnagyobb tankcsatája (1973-ig). Közel 6000 tank csapott össze - a németek először szenvedtek nyílt harctéren vereséget.

Az 1943-as év legnagyobb ütközetére nem a levegőben, és nem is a Földközi-tenger térségében került sor. Kurszk körzetében vívták meg július 5. és 12. között, s a háború döntő ütközetének bizonyult.

Amikor 1943 márciusában a keleti fronton megszűnt a küzdelem, az orosz erők előrenyomulása egy kiszögellést hozott létre Kurszk előtt. Ők kísértést éreztek, hogy tovább nyomuljanak előre a kiszögellésből - a németek kísértést éreztek, hogy oldalról elvágják. A szovjetek ellenálltak a kísértésnek, a németek nem. Sztálin nem felejtette el a sikertelen harkovi szovjet offenzívát, amely az 1942-es katasztrófák bevezetője volt. Kifogyhatatlan türelmével úgy határozott, hogy megvárja a német támadást, aztán szétveri. Hitler azt mondta Guderiannak, hogy "a gyomra felfordul az offenzíva gondolatára", mégis elkerülhetetlennek tekintette. Mindenáron megsemmisítő csapást akart mérni a Szovjetunióra, hogy Mussolini támogatására dobhasson át erőket, és azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy nyáron mindig győzni szoktak a németek, még ha Tél tábornok erősebb is náluk.

Közben változtak az idők. A szovjet hadsereg magához tért a korábbi katasztrófákból. Most már sokkal több fegyverrel, több katonával és jobb harckocsikkal rendelkezett, mint a németek. Most már folyamatosan érkeztek az amerikai teherautók és konzervek, úgyhogy mozgékonyabbak is lettek. A fiatal tábornokok a korábbi kudarcokból okulva megtanulták a rugalmasabb taktikát. A "Citadella" névre keresztelt hadművelet szerint von Kluge Középső-Hadsereg csoportja támadt északról, von Manstein Dél-Hadsereg csoportja pedig délről. A németek a támadáshoz 55 hadosztályt (ebből 14 páncélos), 900 000 főt, 10 000 löveget, 2700 harckocsit és több mint 2000 repülőgépet vontak össze. A nagy német erőátcsoportosításra, amelyben megjelentek az új Panzer V. "Párduc" harckocsik is, az oroszok időben felfigyeltek.

Először is mély aknamezőkkel töltötték fel a veszélyeztetett szakaszt, mélyen lépcsőzött és kiépített védelmet hozott létre. A szovjet védelem mélysége elérte az 500 km-t, s az ívet megszállva tartó három szovjet front állományába 10 összfegyvernemi, 3 harckocsi- és 2 légi hadsereg tartozott. A hadseregeket teljesen feltöltötték, és olyan megerősítést kaptak harckocsikból, lövészekből és tüzérekből, hogy azok az eredetileg rendszeresített kereteiket 20-50%-kal haladták meg. A kiszögellés északi részén helyezkedett el Rokoszovszkij tábornok parancsnoksága alatt két hadsereg, amelyek közül az egyik páncélos volt. Délen Vatutyin tábornok irányított hat hadsereget, amelyből három harckocsi hadsereg volt, sőt kettő gárda-harckocsi hadsereg. Tartalékban, az esetleges áttörést elreteszelendő, és ellencsapást mérő hat hadsereg volt, Konyev tábornok parancsnoksága alatt. Ez az elképesztő erő együttesen mintegy l 900 000 katonát, 4300 harckocsit, 25 000 tüzérségi löveget, és 2900 repülőt jelentett. Az állásokat harckocsikkal megerősített lövészhadosztályok védték.

A július 5-én meginduló német támadást a II. SS-páncéloshadosztály indította meg, és viszonylag könnyen áttört az első szovjet védelmi vonalakon. A páncélos ékek hatalmas lendületét jól támogatták a Luftwaffe földi célpontokat támadó légi csapásai. Július 6-án hajnalra már a szovjet második védővonal ellen vonultak. Hamarosan jelentős rés támadt az orosz vonalakon a 6. gárdahadsereg magasságában. Ekkor a szovjetek tartalék egységeik egy részét a prohorovkai körzetbe küldték. A német csapatok késő délutánra mégis átkeltek a Pszjol folyón, és elfoglalták a Krasznij Oktjabr nevű helységet. Az így keletkezett beékelődés felszámolására a szovjetek sorozatos ellencsapásokat hajtottak végre, amelyek gyengítették ugyan a németek erejét, de visszavonulásra nem tudták őket kényszeríteni. A szovjetek a csata eldöntése érdekében előrevonták a Tartalék Front 5. harckocsihadseregét Prohorovka térségébe. A július 12-én kibontakozó nagy páncéloscsatában több mint 1500 tank vett részt. A történelem talán legnagyobb páncélos csatájában több mint 1 500 harckocsi lőtte egymást közvetlen közelről, a nyolc óra hosszat tartó csatában. Mire a nap lement, mintegy 700 harckocsi égett a csata színhelyén.

A német támadás kritikus ponthoz érkezett, minden attól függött, hogy melyik fél tud hamarabb erősítést küldeni a helyszínre. A Wehrmacht III. páncélos hadteste mindent megtett, hogy elérje Proharovkát, de a szovjetek minden erőt bevetettek feltartóztatására. Július 12-re a hadtest áttörte a szovjet védelmi vonalakat, de akkor már késő volt - Rotmisztrov 5. gárda harckocsi hadserege fölébe kerekedett á németeknek. Július 13-ra nyilvánvalóvá vált, hagy a "Citadella" célkitűzéséit nem lehet megvalósítani. A támadás délen elakadt, északon pedig alig haladt előre. Hitler aznap délután lefújta a támadást. Manstein megpróbálta elhitetni a Führerrel, hogy a siker még mindig elérhető, de amikor egy újabb, Orjol irányába indított szovjet támadás majdnem elvágta Möclel 9. hadseregét, kénytelen volt elismerni: a hadművelet kudarcot vallott. A "Citadella" volt Németország utolsó nagyszabású támadó hadművelete a keleti fronton, amelyért magas árat fizetett. A Dél Hadseregcsoport 20 700, a Közép-Hadseregcsoport 10 000 emberét vesztette el mindössze két nap alatt. A Vörös Hadsereg több mint 2100 harckocsit vesztett, 33 000 katonája pedig fogságba esett. A szovjet halottak száma nem ismert, de bizonyára nagyon magas lehetett. A kurszki csata után a németek már nem tudták pótolni veszteségeiket, s a szovjetek egyre nagyobb erőfölényre tettek szert.

A Wehrmacht ettől kezdve hadászati védelemre kényszerült. Jelentősebb ellentámadást csak az Ardennekben és Magyarországon, a Balaton térségében kezdeményeztek 1945 tavaszán, sikertelenül...

Meghalt az auschwitzi Sonderkommando egyik utolsó túlélője

Nyolcvanöt éves korában kedden meghalt Henryk Mandelbaum, az Auschwitz-Birkenau haláltáborban működő "Sonderkommando" egyik utolsó túlélője - jelentette be Piotr Cywinski, az auschwitzi múzeum igazgatója.


Mandelbaum, egy olkuszi (Dél-Lengyelország) zsidó család gyermeke, a második világháború elején még el tudott rejtőzni a németek elől, és egészen 1944 áprilisáig bujkált. Miután elfogták és Auschwitzba vitték, a nácik egyenesen a gázkamrák kiürítését és a holttestek elégetését végző "Sonderkommandóba" sorozták be. Az egység kizárólag zsidó fiatalokból állt. Így lett ő is szemtanúja a tábor története legnagyobb tömeggyilkosságainak, amikor alig két hónap alatt 300 ezer magyar zsidót gázosítottak el.A "Sonderkommando" feladata volt az is, hogy megvizsgálja a halottak testnyílásait értékek után kutatva, ők törték ki az áldozatok még meglévő aranyfogait is. Amikor 1944-ben a krematóriumok már nem tudtak "lépést tartani" az elgázosítottakkal, az egység tagjainak két hatalmas gödröt kellett ásniuk, hogy abban égessék el a halottakat.

1944. október 7-én Mandelbaum is részt vett az auschwitzi rabok lázadásában, amit az SS hamar levert, és 451 foglyot azonnal kivégeztek. 1945 januárjában, még a tábor felszabadítása előtt elindított halálmenetből megszökött és egy tanyán rejtőzött három hétig, majd szemtanúnak jelentkezett a náci háborús bűnöket megállapító bizottságnál.



Auschwitz-Birkenauban 1940 és 1945 között 1,1 millió embert, köztük egymillió zsidót öltek meg. A "Sonderkommando" több száz tagja közül mindössze 70-en élték túl a háború végét. A múzeumigazgató szerint Henryk Mandelbaum volt az, aki legtöbbet tanúskodott az átélt borzalmakról. Lengyelországban telepedett le, de gyakran elutazott Németországba is, hogy tapasztalatairól beszéljen. Különösen fontosnak tartotta, hogy a fiatalok tudják, mi történt a haláltáborokban.


Mandelbaum egyike volt annak a 32 auschwitzi túlélőnek, akiket kiválasztottak 2006. június 26-án az egykori haláltáborba látogató XVI. Benedek pápával való találkozásra, és együtt imádkoztak a katolikus egyházfővel a tábor legrégibb részén, a Kivégzettek Falánál.

Deszantegységek a II. világháborúban


A II. világháború idején mindkét harcoló félnél gyorsan fejlődnek a mélységi felderítésre is alkalmas alakulatok. Az ejtőernyős kommandóosztagok hamarosan jelentős sikereket aratnak a különböző frontokon.A Szovjetunióban és Németországban már a II. világháború előtt próbálkoztak a szárazföldi erők bevetésével légi úton. A példát követték a britek és az amerikaiak is, hatalmas ejtőernyős-egységeket hoztak létre.


A védelmi népbiztos helyettese, a későbbi marsall, Tuhacsevszkij kezdeményezésére a Vörös Hadsereg 1930-tól foglalkozott az ejtőernyősök katonai alkalmazásával. Ő dolgozta ki a mélyhadművelet-elméletet, amely a harckocsizó csapatok tömeges bevetésén és az áttörő csapásokon kívül nagyszabású deszanthadműveleteken alapult. A Szovjetunióban 1932-ben hozták létre az első ejtőernyősdandárt 450 ejtőernyőssel és 18 szállítógéppel. 1936-ban, Kijev körzetében 1200 ejtőernyős hajtott végre akciót egy légvédelmi lőtér ellen, amelyet villámgyorsan elfoglalt és biztosította az 5 000 katonát és a hadianyagot szállító gépek leszállását. Tuhacsevszkijt 1937-ben, a sztálini tisztogatások idején kivégezték, de ez nem vetette vissza az ejtőernyős fegyvernem fejlesztését: több százezer fiatalt részesítettek már a katonaság előtt ejtőernyős kiképzésben, folyamatosan bővítették a deszantegységek számát: 1941 elejére már öt ejtőernyős-hadtestet állítottak fel. 1936-tól 1945-ig a szovjet hadsereg több kiképzett ejtőernyőssel rendelkezett, mint a világ összes többi hadserege együttvéve.

Az alábecsült olaszok

Az olasz hadsereg Balbo marsall kezdeményezésére kezdett érdeklődni az ejtőernyősök alkalmazása iránt . Az 1935-ös abesszin hadjárat során az olaszok gyakran dobtak le konténerekben utánpótlást. 1936-ban hozták létre az első légi szállítású gyalogos zászlóaljakat, 1938-ban pedig Tripolisz közelében alapítottak egy ejtőernyősképző központot. 1939-ben ejtőernyősök százainak részvételével sikeres deszantakciót hajtottak végre. 1940. júniusától kezdődően azonban a deszant-műveletek során bekövetkezett sok halálos baleset matt a fejlődés lelassult.


A német hadseregben 1936. január 29-én jegyezték be az első önkéntes ejtőernyősöket. Gyorsított tempóban kezdték meg a legszükségesebb eszközök gyártását, mint az RZ l-es automata ejtőernyők, a Junkers Ju-52-es szállítógépek, és a DFS-30-as vitorlázórepülők, amelyek mindegyike 12 ejtőernyőst szállíthatott. 1938. július 1-jén Student tábornok átvette az ejtőernyős-alakulatok parancsnokságát, amelyek bázisa a Luftwaffe két ezredből álló 7. ejtőernyős hadosztálya volt. Student koncepciója értelmében az egységek tevékenysége nem korlátozódott az ellenség hátországi objektumainak megsemmisítésére, sem pedig a szárazföldi erők taktikai támogatására. Tuhacsevszkijhez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy tekintettel az ejtőernyősök mozgékonyságára, (Guderian páncéloshad-osztályainak mintájára) az ellenség hátországában kell nagyszabású hadműveletek végrehajtására használni. A német ejtőernyősök első bevetésére 1938. őszén a Szudéta-vidék megszállásakor került sor. A II. világháború végső szakaszában a német hadsereg tíz ejtőernyős-hadosztállyal rendelkezett.


A szövetségesek táborában

1937-ben - általános érdektelenség közepette - Franciaországban létrehozták a 601. és 602. Légi Gyalogos Csoportot (G.I.A.), de a védekező stratégiát előnyben részesítő hadseregben csak marginális szerephez jutottak. Amikor 1938-ban a nagy normandiai hadgyakorlatok idején az egyik egység elfoglalta az „ellenség" parancsnoki állását, Gamelin tábornok ezt csak tréfának vélte! A brit háborús kormányzat csak 1940-ben, a villámháború tragikus tapasztalatai után kezdte komolyan fontolgatni, hogy ejtőernyős-csapatokat hozzon létre. Az alakulatok létrehozása több mint egy évig tartott. A német ejtőernyősök Dánia, Hollandia és Belgium elleni inváziója során elért sikerei arra késztették az Egyesült Államokat, hogy megalakítsa saját deszant-egységeit. 1940. júniusában, Fort-Benningben létrejött egy kísérleti szakasz, néhány hónappal később pedig a 446 főből álló 501. ejtőernyős-zászlóalj. 1942. augusztusában Ridgway és Lee tábornok került a 82. és 101. ejtőernyős-hadosztály élére, Chapman tábornok pedig átvette a légi gyalogos egységek parancsnokságát. (Airborne Command)

A II. világháború frontjain

A Kréta elleni, 1941-ben bekövetkezett támadás pillanatáig a deszant-hadművelete-ket német jellegzetességnek tekintették. A Dániában, Belgiumban és Hollandiában kivívott győzelem jelentős mértékben az ejtőernyősök tevékenységén alapult, ami kivételes hírnévhez juttatta őket. Ám az akcióknak csak az volt a céljuk, hogy hídfőállást biztosítsanak a szárazföldi csapatok offenzívájához. A siker kulcsa a meglepetés volt. Student ejtőernyőseinek nagy erőfeszítések árán elért krétai győzelme azonban megmutatta a deszantegységek védtelenségét olyan helyzetekben, amikor ellehetetlenült az élelmiszer- és fegyverutánpótlás. Tekintettel az elszenvedett veszteségekre, a führer nem egyezett bele az ejtőernyősegységek ekkora léptékű bevetésébe.

A krétai harcok tanúságait a szövetségesek is levonták. A nagy deszant-hadműveletek során Európában - Szicília, Olaszország, Normandia, Provence - a deszantegységek feladata csak az elfoglalt területek elszigetelése és megtartása volt. Az elért sikerek arra késztették a szövetségeseket, hogy olyan nagy deszantegységeket hozzanak létre, amelyek képesek döntő csapást mérni a németekre. Montgomery marsall megpróbálta alkalmazni azt a taktikát, hogy a deszant- és páncélosegységek közösen támadjanak. Ez azonban nem vált be az Arnhem melletti „Market-Garden" hadművelet során, ahol a téves felderítés miatt a brit és lengyel ejtőernyősök rendkívül súlyos veszteségeket szenvednek. Az utolsó nagyszabású deszanthadművelethez - átkelés a Rajnán Weselnél 1945. március 23-án - gigantikus mennyiségű eszközt használtak fel: a 3000 ágyú, 889 vadászgép és 5000 bombázó megsemmisítette a német védelmet, majd két ejtőernyős-hadosztály akciót hajtott végre a Rajna keleti szakaszánál, hogy lehetővé tegye egy tankok és gépkocsik átkelésére alkalmas híd felépítését.

Német történészek kampányolnak a Mein Kampfért
Német történészek 2015-ig, a szerzői jogok lejártáig szeretnék jegyzetekkel ellátva ismét kiadni Adolf Hitler hírhedt náci kiáltványát, a Mein Kampfot, ám a bajor jogtulajdonos ezt nem engedélyezte.

Míg angol nyelvterületen gond nélkül hozzáférhető a Mein Kampf (My Struggle címen), Németországban a második világháború után betiltották a megjelentetését, és árusítása is szigorú szabályokhoz kötött. A német szerzői jogi törvény szerint a szerző halálának 70. évfordulója után munkája közkinccsé válik, és ez a dátum a náci diktátor esetében rohamosan közeledik: Hitler 1945. április 30-án lett öngyilkos berlini bunkerében.

A történészek tehát a határidőig szeretnék elérni, hogy a bajor hatóságok - amelyekre a szerzői jog szállt, mivel Hitler utolsó bejelentett címe München volt - engedélyezzék egy történelmi kontextusba helyezett, jegyzetekkel ellátott Mein Kampf kiadását. Azzal érvelnek, hogy ezzel a lépéssel lehetne legjobban kifogni a szelet a szélsőjobboldali és neonáci csoportok vitorlájából, amelyek feltehetően saját céljaik érdekében akarják majd kihasználni a lehetőséget.

"Egyszer s mindenkorra le kell rombolni a könyvvel kapcsolatban lábra kapott legendákat és mítoszokat" - szögezte le Hans-Christian Taeubirch, az egykori náci párt nürnbergi dokumentációs központjának igazgatója, aki tekintélyes történészek közreműködésével, és a müncheni Jelenkori Történelmi Intézettel karöltve képzeli el a nagyszabású munkát. A müncheni intézet igazgatója szintén egyetért a Mein Kampf jegyzetekkel ellátott újabb kiadásának megjelentetésével.

Tauerbirch elmondta, hogy mielőbb hozzá kell látni a megvalósításhoz, mivel akár három évet is igénybe vehet az az aprólékos kutatómunka, amely kideríti, hogy milyen forrásokra támaszkodott Hitler. "Mindenki ismeri a könyvet és azt is tudja, hogy mit szimbolizál, de senki sem jegyezte le, hogy honnan merítette az ötleteit" - emlékeztetett a történész.

A bajor törvényhozók visszautasították az újranyomásra vonatkozó kérelmet, részint attól tartva, hogy a szélsőjobboldaliak visszaélnének a könyvvel, részint a holokauszt áldozataira való tekintettel. A szerzői jogok fölött rendelkező bajor pénzügyi tárca képviselője a múlt héten egy német rádióadónak nyilatkozva elmondta, hogy a könyv publikálását elutasító döntést "többnyire elfogadták és nagyra értékelték, különösen a hazai és a külföldi zsidó közösség tagjai".

Stephen Kramer, a németországi Központi Zsidó Tanács főtitkára ugyanakkor a hírügynökség kérdésére elmondta, hogy "elvben szívesebben fogadna egy kommentárokkal ellátott könyvet, mint egy eredeti változatot vagy egy olyat, amit az interneten tesznek közzé".

Hitler 1923-ban írta a Mein Kampf (Harcom) című 700 oldalas könyvet. A nácik hatalomra kerülése után, a harmincas években annyit adtak el belőle, hogy a bevétel gazdaggá tette a diktátort. A katonák és az új házasok ingyen kapták. A háború végére tízmillió példány volt forgalomban.

Világháborús repülőt keresnek a Baltikumban


Az amerikai és észt haditengerészetek szakértői a múlt pénteken kezdték meg annak a második világháborúban lezuhant repülőgépnek a keresését, amely 1940 júniusában, fedélzetén kilenc emberrel - köztük egy diplomáciai futárral, aki a háború egyik első amerikai áldozata is volt - tűnt el.

A Kaleva fedélzetén kilencen utaztak, és a gép nem sokkal azelőtt tűnt el, hogy a Szovjetunió annektálta a balti államokat. A repülő sorsa azóta megoldatlan maradt, annak ellenére, hogy az észt hatóságok 1991 óta próbálják megtalálni a szerintük Keri aprócska szigete mellett 90 méter mélyen, Tallinntól 30 kilométerre lévő Junkers Ju-52-est.

Az észt és finn szakértők egyetértenek abban, hogy a kis gépet két szovjet vadászbombázó lőhette le 1940. június 14-én, pár perccel felszállás után, amikor az éppen Helsinkibe tartott. A Szovjetunió, illetve Oroszország azonban a mai napig nem ismerte el a gép lelövését. A finnek évtizedekig hallgattak a Kaleváról, mondván az technikai okok miatt zuhant le. Ez persze érthető is, hiszen az ország kerülte az összetűzést Moszkvával.

A gép egyik utasa Henry Antheil, az Egyesült Államok diplomáciai futárja volt, aki 1933-39 között Moszkvában teljesített szolgálatot, és utolsó útján az észt főváros diplomáciai anyagait - közte a rigai követség dokumentációját - próbálta megmenteni, hiszen ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a térséget hamarosan lerohanják a szovjetek.

Az észteknek eddig nem sikerült megtalálni a Kalevát, ezért idén januárban Jaak Aaviksoo, az észt védelmi miniszter amerikai kollégájával, Robert Gates-cel folytatott tárgyalásain hozta fel a témát, és kérte az együttműködést. A támogatást most megkapták: a területre érkező Martin Ammond, a USNS Pathfinder, az amerikai haditengerészet egy oceanográfiai kutatóhajójának tisztje szerint ha a gép a keresett területen van, ők biztosan megtalálják majd.

Ha a repülőt megtalálnák, a következő lépés annak eldöntése lesz, hogy szükséges, és lehetséges lenne-e kiemelni azt.