Német tengeralattjárók

Német tengeralattjáró típusok

U-Boat IA

Dacolva a versailles-i békeszerződés korlátozásaival, Németország titokban hozzákezdett tengeralattjáró-flottájának újjászervezéséhez. Már 1922-ben egy Hágában működő holland cég égisze alatt létrehoztak egy tengeralattjárók tervezésével foglalkozó irodát. Látszólag külföldi megrendelésre a német tervezők és konstruktőrök új hajótesteket terveztek és építettek, melyekből később a német tengeralattjárók tulajdonképpeni mintapéldányai lettek. 1928 és 1930 között egy török és öt finn tengeralattjárón dolgoztak. A török hajót, a Gur-t 1932-ben Spanyolországba szállították, ahol Hollandiában gyártott motorral látták el. E tengeralattjáró mintául szolgált két, 1936-ban épített, 862 tonnás IA tengeralattjáró-típusnak, melyeket a háború kitörésekor kiképzőhajóként használtak. A megépített két egységnél (U-25, U-26) szerzett tapasztalatok alapján kezdték el tervezni 1935-1936-ben a IX-típusú tengeralattjárókat. Az IA hajók merülési mélységét eredetileg 100 m-re tervezték, de később a hadműveletek alatt 200 m-ig is lemerültek. 6 torpedóvető csővel látták el (4 a hajóorrban, 2 a farban) és 14 db torpedót volt képes szállítani.

U-Boat IIA

A IIA típust rövid hatótávú, korlátozott ideig tartó portyákra tervezték, azaz parti tengeralattjárónak. Gyakran harcoltak a felszínen, így kovácsolva előnyt abból, hogy a brit harcászati szakemberek kizárólag a víz alatt támadó U-boatok elleni küzdelemre készültek fel.

U-Boat IIB

A II.B osztályú hajókat a Kriegsmarine haditengerészei a nem túl hízelgő "Fatörzs-kenu" névvel illették, mivel az egységek kis méretüknél fogva roppant instabilak voltak, és rémisztően billegtek a felszínen. A típus egyenes leszármazottja volt az I. világháború során alkalmazott UB.II osztálynak, amelyet partmenti járőrfeladatokra terveztek. Ezek a hajók 1940-ben már igencsak elavultnak számítottak. A későbbi fejlesztések során a mérnökök megpróbálták növelni a hajó stabilitását, ezért részlegesen átépítették a törzset, és nagyobb üzemanyagtartályt építettek be a hatótávolság növelése érdekében. 1940-41 között az admiralitás fokozatosan kivonta az osztályhoz tartozó egységeket a járőrszolgálatból, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy azok nem képesek felvenni a harcot a brit rombolókkal. A II. osztály különböző változataiból összesen 50 példány épült, amelyek közül hat darabot 1941 nyarán a német haditengerészet a román hadsereg kötelékébe utalt át.

U-Boat IID

A II D típus legelső hajóját 1939. szeptemberében bocsátották vízre és 1941 januárjában állították szolgálatba. A Deutsche Werke kieli hajógyárában összesen 16 darab ilyen hajó (U-137-től U-152-ig) épült meg. A kései szolgálatba állítás ellenére ezek a hajók már 1940-ben is igencsak elavultnak számítottak. A későbbi fejlesztések során a mérnökök megpróbálták növelni a hajó stabilitását, ezért részlegesen átépítették a törzset, és nagyobb üzemanyagtartályt építettek be a hatótávolság növelése érdekében. 1940-41 között az admiralitás fokozatosan kivonta az osztályhoz tartozó egységeket a járőrszolgálatból, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy azok nem képesek felvenni a harcot a brit rombolókkal. A II. osztály különböző változataiból összesen 50 példány épült, amelyek közül hat darabot 1941 nyarán a német haditengerészet a román hadsereg kötelékébe utalt át.

U-Boat IXA

A típus tervezése 1935-1936-ben kezdődött, egy széleskörűen alkalmazható óceánjáró-tengeralattjárót kívántak létrehozni az IA típus terveinek alapján. A nagy hatótávolságú, IX-es tengeralattjárók kiválónak bizonyultak távoli vizeken a hadműveletek végrehajtására. Vadászterületük az Indiai-óceán volt, ahol japán bázisokat használtak készleteik feltöltésére. Ezen hajók merülési mélységét eredetileg 100 m-re tervezték, de a hadműveletek alatt 200 m-ig is lemerültek. 6 torpedóvető csővel látták el (4 a hajóorrban, 2 a farban) és 22 db torpedót volt képes szállítani. Egy periszkóppal rendelkezett a vezérlőteremben. A vezérmű elrendezése gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint a VIIC típusnál. A tengeralattjárót felszerelték még 5 külső torpedótartállyal is (3 az orrban, 2 a farban), melyekben tárolhatott még 10 db kiegészítő torpedót. Aknatelepítésre képes volt szállítani 44 TMA és 66 TMB aknát. (Sok hajóba azonban nem építettek be aknarakás lehetőségét.) Mellékfegyverzetként felszerelték nagyméretű Utof 105mm/L45 ágyúval, melyhez kb. 110 lőszert szállíthatott. A IXB típusnál javítottak a hajó emelkedőképességén is.

U-Boat IXB


A IXB típust a IX-es típusból fejlesztették ki kisebb módosításokkal. Ezt követte a tökéletesített IXC típus. A IXB típus nagyon sikeres volt, hajói átlagosan 100.000 tonna hajóteret süllyesztett el a harcok alatt. A tengeralattjáró 23 torpedó tárolására volt képes, melyekkel megfelelő parancsnok irányítása alatt komoly ütőerőt képviselt a konvojok elleni harcban. Egyik nevezetes IXB típusú hajó az U-123, mely Hardegen sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt megnyitotta a harcot az amerikai vizeken 1942 elején, és elsüllyesztette az első hajót, a NORNESS tankhajót. Az U-107, Hessler parancsnoksága alatt több sikeres támadást hajtott végre konvojok ellen Afrika partjainál.



U-Boat IXC



A IXB típus továbbfejlesztésével bővítették a a tárolási kapacitást, ezzel 43 tonnával több üzemanyagot vehetett fel, ami 13 400 mérföldre növelte a hajó hajó hatótávolságát. Számos IXC hajóba - az U-162-től a 170-n át az U-505 és a 550-ig (35 tengeralattjáró), nem építették be az aknarakás lehetőségét. Testvértípusa a IXC/40, hasonló tulajdonságokkal rendelkezett.


U-Boat IXD

Ez a tengeralattjáró az I. osztály továbbfejlesztett változata volt: törzsét jelentősen meghosszabbították, amelynek következtében vízkiszorítása meghaladta az 1000 bruttóregisztertonnát. A VII osztályú hajókhoz képest lényegesen modernebb típus volt, 13 000 tengeri mérföld körüli hatótávolsága miatt alkalmas volt járőrfeladatokat ellátni az Indiai-óceánon, illetve Afrika partvidékein. A D1 és a D2 típusváltozatok csak a meghajtógépek elrendezésében és teljesítményében különbözik egymástól. Több mint 500 tonnával nehezebb és majdnem 10 méterrel hosszabb mint a IXC/40 típus. (Ez a típusváltozat karcsúbbra sikeredett, mint a IXC, és némileg megnövekedett a felszíni sebessége is.) Fegyverzete 24 torpedó, 6 vetőcsővel (4 az orrban, 2 a farban), és egy Utof 105mm/45 fedélzeti ágyú, 150 lövedékkel. A IXD2 típusú hajóknál ezt kiegészítette egy 20 mm-es gépágyú, valamint egy 20 mm-es, négycsövű Flakvierling légvédelmi géppuska. A D2 ezen kívül még Schnorchel levegőztető berendezéssel, valamint Naxos radarral is fel volt szerelve.


U-Boat VIIA

A típus tervezése 1933-1934 között kezdődött, új generációja lett a német támadó-tengeralattjáróknak VII típusnévvel. A VII-es típus nagy teherbírású, olcsó, a karbantartás és működtetés terén pedig egyszerű változat volt. Ezeknek a tengeralattjáróknak 1941 és 1943 között majdnem sikerült kiéheztetniük és térdre kényszeríteni Nagy-Britanniát. 5 torpedóvető-csővel (4 az orrban) rendelkezett, és a 11 torpedó mellett még 22 TMA aknát vihetett magával. Kiegészítő fegyverzetként egy 88 mm-es fedélzeti ágyút építettek a hajóba - ehhez 160 lövedéket volt képes szállítani. A VIIB típust lényegesen tökéletesítették a nagyobb hatótávolság érdekében

U-Boat VIIB

Igen hamar fény derült a VIIA típus több hátrányára (csekély üzemanyag-tartalék, ezáltal rövid hatótávolság). Ennek kiküszöbölésére a VIIB már kiegészítő külső tartállyal 33 tonna üzemanyag-többletet tudott magával vinni, ezáltal 2500 mérfölddel meghosszabbítva a hatótávolságot. A hajótest az A-variánshoz képest 2,1 méterrel volt hosszabb, és a merüléshez beépített tartályok méreteit is megnövelték. Ezen kívül némileg gyorsabb gépeket kapott, mint a VIIA, ezzel is növelve a hajó fürgeségét. Fegyverzete is változott a VIIA-hoz képest, 5 torpedóvető-csövet építettek be, négyet az orrba, egyet pedig a hajófarba. A típus legkomolyabb tervezési hiányossága a levegőztető nyílások elégtelen száma és nem megfelelő elhelyezése volt, amelyet különböző külső levegőztető berendezés (Schnorchel) segítségével igyekeztek pótolni, mérsékelt sikerrel - így a hajó ezen rendszerét a VIIC osztály típusain már jelentősen átalakították. A II. világháború során összesen 24 példány épült a típusból. A VIIB típussal olyan híres parancsnokok harcoltak, mint Kretschmer (U-99), Prien (U-47) és Schepke (U-100).

U-Boat VIIC

A Dönitz személyes bábáskodása mellett kifejlesztett VIIC típus némileg módosított változata a VIIB. típusnak. Alapvetően ugyanolyan az elrendezése és a teljesítménye. 5 torpedóvető-csővel rendelkezik ( 4 az orrban, egy pedig a hajófarban). Épült olyan változat is, ahol csak két vetőcső volt az orrban (U-72, U-78, U-80, U-554 és U-555) és olyan is, melynek nem volt a farban vetőcsöve (U-203, U-331, U-351, U-401, U-431 és U-651). A VIIC-t a háború teljes ideje alatt gyártották, a német tengeralattjáró flotta legnagyobb számban gyártott hajója, 600-nál is több egységet bocsátottak vízre. Ennek a típusváltozatnak az első vízrebocsátott hajója az U-69 volt, 1940-ben. A típus megjelenésekor a kor legjobb, legmodernebb tengeralattjárójának számított, amely a német tengeralattjáró-flotta gerincét képezte, gyakorlatilag a tengeri háború majd mindegyik frontján harcolt. Egyik legismertebb hajó ebből a típusból a szövetségesek fogságába esett U-570, és az U-96, melynek történetét feldolgozta a Das Boot c. film is. A típus figyelemre méltó változata az ú.n. U-flak boats. A VIIC továbbfejlesztett változata a VIIC/41, aknarakó-hajó változata pedig a VIID típusjelet kapta.

U-Boat XB

Aknarakó hajó, 8 db épült a típusból 1939-44 között. Tervezése 1938-ban kezdődött, és képessé tették 66 SMA akna hordozására. Fegyverzetéhez még 15 torpedó és egy 105 mm-es fedélzeti ágyú tartozott. Az XB osztály különlegessége a speciális kettős torpedó-kilövő csak a hajófarban. Az osztály 8 hajójából hat elpusztult a harcok folyamán, az U-219-t a japánok lefoglalták Djakartában 1945 májusában, az U-234 pedig Portsmouth-ban adta meg magát a szövetségeseknek 1945. május 16-án.


U-Boat XIV (Milchkuh)

A tartályhajó fejlesztése IXD típus alapján kezdődött meg. A "fejőstehénnek" becézett tartályhajók széles építésű, XIV-es típusú tengeralattjárók voltak. Ezek az U-hajók egyetlen saját torpedóvető csövet sem kaptak, ezek helyére 700 tonnányi gázolajat tartalmazó tartályokat építettek be. Ez a mennyiség tizenkét VII-es típusú hajó feltöltésére volt elegendő, s egy feltöltés négy-öt héttel hosszabbította meg őrjáratukat. A tapasztalt kapitányok által parancsnokolt tankerek fedélzetén ráadásul volt orvos, ezenkívül szállítottak torpedókat, lőszert, pótalkatrészeket, élelmiszert és vizet, továbbá tartalék legénységi állományt, ha a harcoló tengeralattjárókon pótolni kellett valakit. Életbevágóan fontos német stratégiai ütőkártyául szolgáltak az atlanti-óceáni csatában.

U-Boat XXI

Ez a típus volt az első modern tengeralattjáró, amely ténylegesen képes volt huzamosabb ideig a vízszínt alatt haladni, és nem csak akkor merült le, mikor el kellett rejtőznie a szövetséges hajók elől. A XXI-es típusú tengeralattjáró a XXIII-as jóval nagyobb változatának számított. Vízkiszorítása lemerült állapotban 1652 t, s olyan óceánjáró szerkezetnek építették, mely a Schnorchel készüléknek és a hagyományos dízel-villany meghajtásnak köszönhetően teljesen a víz alá merülve is képesnek bizonyult hadműveletek végrehajtására. A felszín alatt 29 km/h (16 csomó) sebességgel haladhatott, fegyverzetét 23 torpedó alkotta. A hajótestet áramvonalasra tervezték, hegesztett lemezekből építették, és a gyártás meggyorsítása érdekében előre gyártott elemekből szerelték össze. Érdemes megfigyelni, hogy a tengeralattjáró nem kapott a hajótesthez rögzített fedélzeti löveget. A konstrukció jellegzetességét az elől, középen elhelyezett hanglokátor és a kapcsolódó hanglokátortornyok adják. Dönitz tengernagy úgy tervezte, hogy a XXI-es típussal 1944 végén felújítja a szövetséges konvojok elleni harcokat, ám a tengeralattjáró gyártását a szövetséges bombázók hadjáratai meghiúsították, és a típus végül soha nem került bevetésre. A XXI típus megnövelt kapacitású akkumlátorokat (3-szor erősebb volt mint a VIIC), hidraulikus torpedó-újratöltő rendszert, az élelmiszerek tárolására szolgáló hűtőkamrát, illetve számos egyéb technikai és kényelmi fejlesztést kapott. Emellett a XXI-esek rendelkeztek a lopakodás képességével, vagyis észrevétlenül meg tudták közelíteni a célpontot, a korabeli eszközökkel lehetetlen volt bemérni őket. Az egyetlen elkészült példány, az U-2540 lajstromjelű tengeralattjáró csak egyetlen héttel a Harmadik Birodalom kapitulációja előtt került bevethető állapotba.

U-Boat XXIII

A XXIII-as típus egyike volt azon két új fejlesztésnek, melyekhez Dönitz admirális nagy reményeket fűzött. A tengeralattjárót parti vizekben végrehajtandó harci feladatokra tervezték. A XXIII-as típus újdonságát dízel-villany motorja jelentette, mely szinte hangtalanul repítette a tengeralattjárót. Az első XXIII-as, az U-2321 - vízrebocsátása a Deutsche Werft (Hamburg) hajógyárban történt 1944. április 17-én. Ezt további 6 XXIII-as vízrebocsátása követte, melyeket rögtön bevetettek Anglia partjai előtt 1945 elején. Az U-4712 volt az utolsó ilyen típusú hajó, melyet 1945. április 19-én még szolgálatba állítottak. A hajók 1945 januárja és májusa között hat bevetésen vettek részt és elsüllyesztettek 5 hajót, összesen 14.601 tonna hajótérrel. A XXIII típus belső tere annyira zsúfolt volt, hogy csak két torpedócső kerülhetett beépítésre.

U-Flak I

1943 elején a német haditengerészet vezetése elrendelte 7 db U-boot átépítését. A repülőgép-csapdáknak is nevezett tengeralattjárók alapjául a VIIC típus példányait használták fel. (U-441, U-256, U-211, U-263, U-271, U-621 és U-953)