Werhmacht, Luftwaffe, Kriegsmarine

A Wehrmacht (szó szerint kb. véderő) a III. Birodalom fegyveres erejének megnevezése volt 1935-től, a sorkatonaság bevezetésétől, 1945-ig. Ezt megelőzően a hivatalosan használt név a Reichswehr, ez után pedig a Német Szövetségi Köztársaságban Bundeswehr lett, mely megnevezés a mai napig érvényben van. Az NDK fegyveres erőinek megnevezése Nationale Volksarmee volt.

1935-ben, mikor az Adolf Hitler vezette nemzetiszocialista kormány újra bevezette a sorkatonaságot, lett a német fegyveres erők hivatalos elnevezése, a korábbi Reichswehr helyett.



Fegyvernemek és parancsnokságok:

Oberkommando der Wehrmacht (OKW) – A fegyveres erők főparancsnoksága

Oberbefehlshaber West (OB West) – A német erők nyugati parancsnoka

Abwehr – Katonai felderítés

Heer – Hadsereg

Luftwaffe – Légierő

Kriegsmarine – Haditengerészet


Az egyes fegyvernemeknek saját parancsnokságuk volt:


Oberkommando des Heeres (OKH) – A hadsereg főparancsnoksága

Oberkommando der Marine (OKM) – A haditengerészeti főparancsnoksága

Oberkommando der Luftwaffe (OKL) – A légierő főparancsnoksága



Luftwaffe


A Luftwaffe a III. Birodalom légiereje, minden eszközbeli és stratégiai nehézsége, a vezetés elhibázott döntései, nemzetközi tilalmak és korlátozások ellenére félelmetes fegyvernemmé vált.

Az 1918. november 11-i leszerelési határozat értelmében a német légi ütőerő valamennyi gépét el kellett pusztítani, vagy át kellett adni. Ez megtörtént, de nem tökéletesen, így az 1919-es lengyel felkelés idejére néhány gép újra a birodalmi véderők rendelkezésére állt. Az 1919. június 28-i békeszerződés azonban megtiltotta a 100 ezer főre korlátozott hadseregnek szerény repülőalakulatai birtoklását is. 1919. augusztusában egyetlen német gép sem repült katonai kézen, csupán a rendőrségnek maradt 1920. elejéig néhány százada.

A Junkers cég gyárat épített a Szovjetunióban és Svédországban, Malmö mellett. A németországi gyárakban alkatrészeket gyártottak mert ezt nem tiltotta a békeszerződés, és az országon kívül szerelték össze a gépeket. A békeszerződés korlátozta a motorok űrtartalmát, így jöttek létre a furcsa, hárommotoros konstrukciók, melyek három motorral már elegendő teljesítményt adtak a repülőknek (Fokker, Junkers). Dr. Vlaudius Dornier a régi gyártól néhány mérföldre, semleges erületen, Altenheimben a Constance-tónál építette fel gyárát. Ernst Udet a repülőgépiparban helyezkedett el és versenyzésre is alkalmas gyors gépeket gyártott, míg Warnemündében Ernst Heinkel állított elő olyan gépet ami gyorsaságával és manőverezőkészségével tűnt ki.

1926-ban lazultak a versailles-i szerződés repülőgépgyártásra vonatkozó béklyói, hogy immár megindulhasson a nagyteljesítményű repülőgépek építése. Mivel nemzetközi egyezségek megengedték korlátozott számú tiszt sportrepülő tevékenységét, ebben az évben megkezdődött egy új német légierő felépítése. Az akkori birodalmi védelmi erők a Birodalmi Közlekedési Minisztérium Légiközlekedési Osztályán keresztül megkapták a legteljesebb támogatást. A Lufthansa egy-egy pilótaiskolája évente kb. 100 pilótát képzett ki. Brüning kancellársága végére, mikor Hitler átvette a hatalmat, már több ezer jól kiképzett pilóta állt rendelkezésre. Az osztály vezetője 1934-ig a Pour-le-merite-viselő Ernst Brandenburg (szolgálaton kívüli) repülőszázados volt. A Rapallo-szerződés kibővítése egy megegyezéshez vezetett a Szovjetunióval, ami után a birodalmi haderő rendelkezésére bocsátották a lipezki repteret pilóták kiképzése és harcigépek berepülése céljából. A Luftwaffe számos későbbi vezető beosztású tisztje (Student, Wimmer, Jeschonnek és mások) végzett itt úttörőmunkát. A korábbi vadászcsoport-vezető és Pour-le-merit-tel kitüntetett Emil Thuy is itt zuhant le és halt meg egy Albatros L-76 felderítőgép berepülésekor. Dr. Brüning - 1930-32. között birodalmi kancellár - további támogatást biztosított ennek a vállalkozásnak. Miután Hitler 1933-ban átvette az irányítást, megparancsolta egy ütőképes fegyvernem létrehozását, mint katonai és politikai hatalmi eszközt, de ne feledjük, hogy a munka már a hatalomralépése előtt jóval megkezdődött. A német légierő születése ugyanannyi előnnyel, mint hátránnyal járt. Az előnyök a korlátlan anyagiakban, és ama kényszer hiányában álltak, hogy régi, elöregedett anyagot kelljen átvenni. Ezzel szemben álltak a súlyos hátrányok, mint a hiányzó fegyverzet-, és motorgyártás, valamint a megfelelő tisztek és személyek hiánya, mivel ehhez a hadsereg törzse nem volt elegendő. A Luftwaffe létrehozása 1933-ban még álcázottan történt. A pilótautánpótlást képzése ugyancsak álcázva, polgári oktatóközpontokban, mint a DLV-nél, a Deutsche Luftfahrt GmbH-nál (Német Légiközlekedési Kft) és a jelentősen kibővített Német Forgalmipilóta-Iskolában (Deutsche Verkehrsfliegerschule, DVS) történt. A Luftwaffe felfedése Hitler 1935. február 26-i rendeletével történt. A hivatalos, nyilvános bejelentést március 1-én tették meg.

A sokszor a világ legerősebbjeként dicsőített német légierő egy kudarc lett. De Franciaországtól eltérően ezért a kudarcért nem a repülőgépipar, hanem a legfelsőbb vezetés volt felelős. A Luftwaffe élén - létrejöttének teljes ideje alatt - a későbbi birodalmi marsall, Hermann Göring állt. Göringből, az első világháborús vadászszázadosból hiányoztak a beható vezérkari ismeretek. Ezen felül 1918. után csak politikusként tevékenykedett, és nem volt szakember a repülésben. Helyettese, az akkori légügyi államtitkár, később vezértábornagy Erchard Milch a Lufthansa igazgatójaként gazdag szakmai ismereteket és fejlett szervezőkészséget hozott magával. Később mégis csődöt mondott, amikor olyan feladatokat kapott (új típusok, sugárhajtás), amelyek veszélyeztették állását. Az első világháborúban ő is csak századosi rangig vitte. Amikor megalakult a Birodalmi Légügyi Minisztérium, a hét hivatalfőnöki kinevezésből csak hármat kaptak egykori pilóták. A Luftwaffe első három vezérkari főnöke sem pilóta volt, hanem a hadseregtől jött. Közölük Wever tábornok egy kimagasló adottságú személyiség volt alapos vezérkari képzéssel. Ő dolgozott a legrövidebb ideig a légügyben és alapos tervezőnek bizonyult. Visszatekintve ki kell mondani, hogy ő volt a legjobb képességekkel megáldott vezető a német légierőben, és az egyetlen, aki stratégikusan tudott gondolkodni. Az, hogy egy 1936-os repülőbalesetben életét vesztette, a Luftwaffe legnagyobb vesztesége volt. Kesserling tábornok is kiváló személyiség volt, aki jelentős energiát fordított a munkájára. Kétségtelen, hogy sosem ismerte fel a repülés fejlesztésében rejlő lehetőségeket. A vezérkar harmadik főnöke, Stumpff csak rövid ideig maradt. Ezt a szervezőtehetséget egy fiatal első világháborús hadnagy, Jeschonnek váltotta fel. Habár korábban egy oktatóezred parancsnokaként hírnevet szerzett magának, új hivatalában megbukott. Szerencsétlen személyzeti politikát folytatott, és az ő számlájára írhatjuk a Luftwaffe hanyatlásának nagy részét. Hasonló hibás döntések történtek a technikai hivatalban, melynek fontosságát folyton alábecsülték. Wimmer ezredes után presztizsokokból a technikai részletekben jártas fegyverkezési ütemező posztját egy repülési teoretikus, Ernst Udet kapta meg. Ez 1936. közepén történt. Weverrel és Loebbel együtt ugyan létrejött egy termékeny időszak, de Wever halála után Udet úgy érezte, hogy a feladat meghaladja erejét és inkább az öngyilkosságot választotta.

A légierő stratégiai felépítésén is egy óriási hézag tátongott. Már 1933-ban felmerült nehézbombázó repülők tervezése és építése, amit egészen 1936-ig halogattak, míg abban az évben törölték a megvalósítandó tervek közül. Az ipar nem tudott elég nagy motorokat gyártani. S bár 1933-ban a légierő feladata csak a Heer és a Kriegsmarine légi támogatása volt, 1934-re a vezetőség magáévá tette az ellenséges légtér támadásának valamint a honi védelmének a feladatát is, méghozzá nehéz osztályú repülőgépek nélkül. Csak 1939-ben, Hitler személyes parancsára kezdenek el újra nehézbombázókkal foglalkozni. Az eredmény az Angliai csatában sarkosodott ki, ahol az arra alkalmatlan légierőtől London, azaz területcél támadását várták el a csata második felétől. A csata első felében még eredményesnek is volt mondható a Luftwaffe, amíg stratégiai pontcélok támadására alkalmazták, mivel ahhoz megvoltak megfelelő eszközei.


A LUFTWAFFE SZERVEZETE


1934.

A légierőt még titokban, a Birodalmi Légügyi Minisztérium keretein belülről kellett irányítani. Birodalmi légügyi miniszterként Göring állt az RLM élén. Egyúttal titokban ő volt a hivatalosan nem is létező légierő főparancsnoka. Neki volt alárendelve a légügyi államtitkár, Milch, akinek a következő hivatalok főnökei tartoztak felelősséggel:
A-Hivatal (szervezés, irányítás)
B-Hivatal (légiközlekedés, légtérfelügyelet)
C-Hivatal (technika, fegyverzet)
D-Hivatal (adminisztráció, gyártásügy)
E-Hivatal (utánpótlás)
P-Hivatal (személyzeti ügyek)

1935.

A Luftwaffe hivatalos megalapításával az RLM lett a legfelsőbb állami hatóság mind a polgári, mind a katonai repülésben. Göring miniszteri kinevezése mellé megkapta a légierő főparancsnokét (Oberbefehlshabers der Luftwaffe, Ob.d.L.) is. Eme minőségében a szárazföldi erők és a haditengerészet főparancsnokai mellett a birodalmi hadügyminiszter és Wehrmacht-főparancsnok, azaz Hitler közvetlen alárendeltségébe tartozott. Az RLM ekkor a következő részekre tagolódott:
1. Központi Osztály
2. Légiparancsnoksági hivatal (vezérkar)
3. Általános Légügyi Hivatal (légiközlekedés, polgári repülés)
4. Technikai Hivatal
5. Légierő-Igazgatóság
6. Személyzeti Hivatal
7. Légvédelmi Tüzérségi és Légoltalmi Felügyelet

Kirendeltségként közvetlenül az RLM irányítása alatt álltak:

Königsberg I. Körzeti Légiparancsnokság
Berlin II. Körzeti Légiparancsnokság
Drezda III. Körzeti Légiparancsnokság
Münster IV. Körzeti Légiparancsnokság
München V. Körzeti Légiparancsnokság
Kiel VI. Körzeti Légiparancsnokság
Pilótaiskolák Parancsnoksága
Repülőgépgyártás

Megalakítása pillanatában a luftwaffe állománya:

900 pilóta
200 légvédelmi tiszt
17000 sorkatona
500 repülőgép

1936.

Változtatás az addigi Légiparancsnoksági Hivatalon belül a légierő vezérkari főnökére nézve. Ezentúl közvetlenül a légügyi miniszter és a légierő főparancsnoka személyének lett alárendelve, tehát nem tartozott többé számadással a légügyi államtitkárnak, akinek következésképp minden befolyása a vezérkarra megszűnt.

Újabb szervként a Légierő Utánpótlási Hivatalát, a Repülésbiztonsági és Eszköz-Felügyeletet, valamint egy 7., braunschweigi körzetet hívtak életre.

Ebben az évben állítják fel a Kondor-légiót, ami a Spanyolországban harcoló német légierőt fémjelezte. A tiszteket és a közkatonákat szabadságolták a Luftwaffétól és önkéntesen vettek részt a Spanyol polgárháborúban, ahol a szükséges létszám felett vettek részt Göring irányításával, mivel a cél az volt, hogy minél több katona szerezzen tapasztalatokat.

1939.

Röviddel a II. világháború kitörése előtt alakult ki a Luftwaffe végleges szerkezete. Még mindig az RLM volt a legfőbb hatóság. Ennek élén Hermann Göring, a birodalmi légügyi miniszter és légierő főparancsnok állt. Neki voltak alárendelve:

a légügyi államtitkár és a légierő főfelügyelője (Milch), akinek ugyancsak alá voltak rendelve:
-a légoltalom főnöke (Rüdel) a Légierő-Igazgatóság, Általános Légügyi Hivatal, és a Személyzeti Hivatal alosztályokkal;
-a "repülőgépgyártás főnöke" (Udet) a Technikai Hivatal, és az Utánpótlási Hivatal alosztályokkal, valamint a légierő próbatelepeivel;
-a "kiképzési főnök" (Kühl)
-a "híradási főnök" (Martini)
-a Központi Osztály főnöke (Witzendorf) az "Attasécsoport" és a Jogi osztályokkal, valamint a miniszteri hivatalfőnökök hivatalával;

a vezérkar főnöke (Jeschonnek);
a miniszteri hivatal főnöke és a légierő-bizottságok elnöke (Bodenschatz).

Harcászatilag a Luftwaffe légiflotta-, és légierőparancsnokságokra oszlott:

Berlin 1. légiflottaparancsnokság (Kesselring)
Braunschweig 2. légiflottaparancsnokság (Felmy)
München 3. légiflottaparancsnokság (Sperrle)
Bécs 4. légiflottaparancsnokság (Loehr)
Königsberg légierőparancsnokság (Keller)

Területileg a korábbi hét körzet helyett tíz kerületi parancsnokság jött létre:

I. Königsberg
III. Berlin
IV. Drezda
VI. Münster
VII. München
VIII. Breslau
XI. Hannover
XII. Wiesbaden
XIII. Nürnberg
XVII. Bécs

A REPÜLŐALAKULATOK SZERVEZETE

Rotte(géppár): A géppár vezetőjéből Rottenführerből és a hozzá beosztott Rottenfliegerből áll. A vezető felel a navigációért, a másik fő feladata pedig fedezni a vezetőjét.
Schwarm(raj): 2 Rotte, azaz 4 gép. A vezető Rottenführer a Schwarmführer azaz a Schwarm vezetője.
Staffel: 3 Schwarm, azaz 12 gép.
Gruppe: 3 Staffel, azaz 36 gép.
Geschwader(repülőezred): 3 Gruppe, azaz 108 gép

Ehhez jött még hozzá egy Gruppenstaffel és egy Geschwader-Stabskette. Ezzel az ezred tervszerű ereje összesen 120 repülőgépet tett ki.

A 3/JG52 például az 52-es repülőezred I-es Gruppe 3-as Staffelját, azaz 12 gépet jelöl, mivel a római szám a Gruppét jelöli és az I-es Gruppe mindíg az 1-es 2-es 3-as, a II-es Gruppe mindíg a 4-es 5-ös 6-os, a III-as Gruppe mindíg a 7-es 8-as 9-es Staffelokat tartalmazza. Egy vadász Gruppe első Staffeljának a gépek oldalára festett azonosítószáma mindíg fehér volt (1-es 4-es 7-es), a másodiké vörös, a harmadiké pedig sárga a levegőben történő könnyebb azonosítás végett. A sorszám a felségjeltőla pilótafülke felé, míg a Gruppe-jel a farokrész felől került: a második Gruppénak egy függőleges vagy vízszintes sáv, a harmadik Gruppénak egy hullámos vonal, az első pedig jelölés nélküli. A nem vadász alakulatok kék és zöld jelzéseket használtak.

A LUFTWAFFE EREJE A HÁBORÚ KITÖRÉSEKOR

(Werner Baumbach adatai alapján)
1180 bombázógép 30 bombázócsoportban (18 He-111, 11 Do-17, 1 Ju-86)
771 vadászgép 13 vadászcsoportban (12 Me-109, 1 Ar-68)
336 zuhanóbombázógép 9 zuhanóbombázó-csoportban (Ju-87)
408 nehézvadász 10 rombolócsoportban (Me-109 és Me-110)
40 csatarepülőgép 1 csatarepülő-csoportban (Hs-123)
552 szállítógép 2 szállítócsoportban (Ju-52)
379 távolfelderítőgép 23 "F" felderítőszázadban (Do-17)
342 frontfelderítő 30 "H" felderítőszázadban (He-45, He-46, Hs-126)
240 tengerészeti gép 14 parti, 2 fedélzeti és 2 hordozói században

Összesen 4333 repülőgép.



Kriegsmarine


A versailles-i szerződés értelmében Németországnak minimalizálnia kellett haditengerészetét. Mindössze 15 000 fő tartozhatott ide, valamint hat darab 10 000 tonnánál kisebb csatahajó, hat cirkáló, tizenkét romboló és tizenkét torpedónaszád lehetett a haditengerészet fegyverzete. A tengeralattjárók használata meg volt tiltva Németország számára. Ennek ellenére a németek tengerészeti újrafegyverkezése már a náci hatalomátvátel előtt elkezdődött, a Deutschland zsebcsatahajó vízrebocsátásával, 1931-ben.

A nácik hatalomrajutásakor, 1933-ban, Hitler figyelmen kívül hagyta a szerződés fegyverkezést korlátozó tilalmait és felgyorsította a német újrafegyverkezést. Az 1935. június 18-án megkötött Angol-német flottaegyezmény már engedélyezte a németeknek hogy hadihajóik összes vízkiszorítása a brit hadihajók összes vízkiszorításának 35%-a legyen, a tengeralattjáróké pedig a brit tengeralattjárok 45%-a. Ugyanakkor a német hadihajók még mindig nem lehettek 35 000 tonnánál nagyobbak. Ugyanebben az évben az addig Reichsmarine néven működő német haditengerészetet átkeresztelték Kriegsmarine-ra.

Miután a németek 1938-ban megszállták Csehszlovákiát, Németország megszegte a szerződések minden kikötését, amelyek a hadiflottája korlátozásáról szóltak.

A németek 1938-ban fejezték be a német tengerészeti fejlesztéseket előirányzó program, az úgynevezett Z-terv tervezését. A terv szerint az elkövetkező nyolc évben (1939-1947), 800 hajót kellett volna építeni, köztük 10 csatahajót és csatacirkálót, 2 repülőgép-hordozót, 15 zsebcsatahajót, 5 nehézcirkálót, 44 könnyűcirkálót, 158 rombolót, 249 tengeralattjárót és számos kisebb hajót. A haditengerészet létszámát 200 000 főre kívánták bővíteni.

A második világháború elején a Kriegsmarine legtöbb hajója modern, jól felfegyverezett, jól páncélozott, gyors hajó volt. A németek figyelmen kívül hagyták az első világháborút lezáró szerződésben a haditengerészetük korlátozására vonatkozó szabályokat, ezért a hajók építését titokban végezték. A haditengerészet újrafegyverzésének (a Z-terv) terve már készen volt, és már hozzáfogtak a hajók építéséhez is, de 1939-ben a háború kezdetén a kivitelezéshez szükséges óriási nyersanyagmennyiséget szétosztották több más terv között. A háború során a megszállt országok elfoglalt hajóit a németek a Kriegsmarine kötelékébe állították.

A hadsereg, a légierő és a haditengerészet egyszerre történő, gyors fejleztése óriási forrásokat emésztett fel, így a tervezett tengerészeti fejlesztés nem volt túlságosan előrehaladott állapotban a második világháború kezdetén. Valójában a terv kivitelezése csak 1939 januárjában kezdődött, amikor 3 H-osztályú csatahajó és két M-osztályú könnyűcirkáló építésébe kezdtek. 1939. szeptember 1-jén mindössze 78 000 fő volt a Kriegsmarine létszáma, így nem volt még felkészülve a háborúra. A németek gyors szárazföldi sikerekre számítottak, ezért a Z-tervet félretették, és a források nagyrészét a tengeralattjárók (U-Boot) építésére fordították.

A Kriegsmarine első bevetésére a Spanyol polgárháborúban került sor, 1936 és 1939 közt, ahol a német hajók – csakúgy mint brit, a francia és az olasz társaik – Spanyolország partjainál járőröztek, abból a célból, hogy kierőszakolják a nemzetközi fegyverembargót. A német hajók az Almería és Valencia közti partszakaszon teljesítettek szolgálatot. A németek jelenlétének oka valójában a Franco vezette nacionalisták támogatása volt, ezért 1937. május 29-én a Deutschland zsebcsatahajót a spanyol köztársasági erők repülőgépei bombázni kezdték Ibiza közelében. Megtorlásképp a németek szétlőtték a köztársasági erők, parton fekvő állásait.

A háború első évében a Kriegsmarine számára fontosabb események a La Plata-i csata, valamint a HMS Royal Oak és a HMS Courageous elsüllyesztése volt. Az atlanti csata szintén ebben az évben kezdődött, bár a német tengeralattjáró flottát nagyban gátolta a megfelelő kikötők hiánya, ahonnan támadni tudták volna a szövetségesek hajóit.

1940 áprilisában a haditengerészet fő bevetése a Norvégia elleni támadás volt, amiben súlyos veszteségeket is szenvedtek. Többek közt elvesztették a Blücher nehézcirkálót Oslo közelében, valamint tíz további rombolót. Ugyanakkor a német hadiflotta is elsüllyesztett számos brit hajót, például a HMS Glorious repülőgéphordozót.

A norvégiai hadjárat során elszenvedett veszteségek egyúttal azt is jelentették hogy mindössze egy darab, nagyobb hajó maradt hadrafogható állapotban a tervezett, de végül végre nem hajtott angliai partraszállás (Oroszlánfóka hadművelet) idején, 1940 nyarán. Franciaország és Norvégia elfoglalása után a német tengeralattjáró flotta jóval közelebb állomásozhatott az Atlanti-óceánon futó, brit tengeri útvonalakhoz. Kezdetben a brit kereskedelmi konvojokat nem kisérték radarral felszerelt kísérőhajók, így a tengeralattjárókat nagyon nehéz volt észlelni az éjszaka történő felszíni támadásaik során. Ezen okok miatt, ez volt az egyik legsikeresebb év a német tengeralattjárók számára, a elsüllyesztett kereskedelmi hajók és az elvesztett tengeralattjárók arányát tekintve.

1940 júniusában Olaszország is belépett a háborúba és megkezdődött a háború a Földközi-tengeren is. 1941 szeptembere és 1944 májusa közt 62 német tengeralattjárót küldtek a Földközi-tengerre, melyek átosontak a Gibraltárnál lévő brit tengerészeti bázis mellett. Ezek a német tengeralattjárók, a Szövetségesek 24 darab, nagyobb hadihajóját süllyesztették el (köztük 12 rombolót, 4 cirkálót, 2 repülőgéphordozót és 1 csatahajót), valamint 94 kereskedő hajót (összesen 449 206 bruttó regiszter tonnát). A Földközi-tengerre küldött tengeralattjárók közül egy sem tért haza, mivel vagy csata során süllyedtek el, vagy saját legénységük robbantotta fel őket a háború végén.

1941-ben a négy modern német csatahajó egyike, a Bismarck elsüllyesztette a HMS Hood-ot, miközben kihajózott az Atlanti-óceánra, kereskedelmi hajókra vadászni. Ezután a Bismarck-ra felváltva vadásztak a Szövetségesek jóval nagyobb erői és végül egy torpedóbombázó repülőgép torpedója súlyos károkat okozott benne, ami az elsüllyedéséhez vezetett.

A háború folyamán a Kriegsmarine volt a felelős a fontosabb kikötők és part menti területek légi és tengeri védelméért.

1941 decemberében, a japánok Pearl Harbor elleni támádását követően, a németek hadat üzentek az Egyesült Államoknak, ami az atlanti csata új fejezetét nyitotta meg. A német tengeralattjárok számos, a Szövetségesek oldalán álló kereskedőhajót semmisítettek meg Amerika partjainál, mire az amerikaiak felkészültek a tengeralattjáró-háborúra.

Az óriási amerikai hajógyártási kapacitás és tengeri haderő könnyen ellensúlyozni tudott szinte bármekkora veszteséget amit a német tengeralattjárók okoztak a Szövetségeseknek. 1942-ben a tengeralattjáró-háború folytatódott mindegyik fronton. Mikor a Szovjetunióban előretörő német seregek elértek a Fekete-tengerig, néhány német tengeralattjárót odavezényeltek.

A Barents-tengeri csatában a német tengeri alakulatok kísérletet tettek arra, hogy megtámadják a Szövetségesek sarkvidéki konvojait. A német hajók nem jártak sikerrel és visszatértek a kikötőkbe. Ez a kudarc komoly következményekkel járt. A feldühödött Hitlert nem sok választotta el attól hogy feloszlassa az egész felszíni flottát. Ezután a források nagy része a tengeralattjárókhoz került, így a felszíni flotta nem jelentett többé akkora fenyegetést.

1943-ban és 1944-ben a Szövetségesek tengeralattjáró-ellenes taktikájának és jobb felszereléseiknek köszönhetően a német tengeralattjáró flotta súlyos veszteségeket szenvedett. Ehhez nagyban hozzájárult a radar, a nagy hatótávolságú légifedezet, a tökéletesített taktika és a számos új fegyver. A németek teknikai újításai, mint például a búvárpipa megpróbálták ellensúlyozi a Szövetségesek fölényét. A németek új tengeralatjárókat is fejlesztettek az úgynevezett Elektroboot-okat, amiket ha megfelelő számban tudtak volna gyártani a Szövetségesek fölénye hamar szertefoszlott volna.

1943 és 1945 között egy csapat U-boot (az úgynevezett Monszun Csoport (Monsun Gruppe)) szolgálatot teljesített az Indiai-óceánon is. Ezeknek a tengeralattjáróknak a bázisuk Japánban volt, és főként a megszállt Indonéziában tevékenykedtek. Mivel azokon a vizeken még nem volt megszervezve a konvojok védelme, kezdetben a Monszun Csoportnak rengeteg kereskedőhajót sikerült elsüllyesztenie, de később a Szövetségesek orvosolták ezt a hibájukat. A háború későbbi éveiben a tengeralattjárókat arra is használták hogy létfontosságú hadianyagot vigyenek Japánba vagy hozzanak onnan.

1943 után, mikor a Scharnhorst-ot is elsüllyesztették az Északi-foki csatában, a német hajók többsége már csak a kikötőkben vagy azoktól nem messze teljesített szolgálatot, de főként csak a „puszta létükben rejlő fenyegetés” (fleet in being) volt a szerepük, mert féltek a hajók megsemmisülésétől, vagy attól hogy a britek elfoglalják azokat. A legnagyobb ilyen hajó a Tirpitz csatahajó volt, amely Norvégiában állomásozott, hogy fenyegetést jelentsen a Szövetségesek hajói számára és védelmet nyújtson egy esetleges ellenséges invázió ellen. Mikor 1944 végén brit bombázók elsüllyesztették a Catechism hadművelet keretében, számos brit hadihajó hajózott át a Csendes-óceánra.

1944 végétől a háború végéig, a Kriegsmarine felszíni flottájának feladata főként a visszavonuló német szárazföldi alakulatok fedezettüzének biztosítása volt a Balti-tenger partja mentén, valamint a civil lakosság átmenekítése Németország nyugati részébe (Lübeck, Hamburg). A Németország keleti részén élő lakosság nagyrésze menekült az előretörő Vörös Hadsereg elől, félve a szovjet megtorlástól és a tömeges nemierőszaktól, gyilkosságtól. A Kriegsmarine rengeteg civilt menekített ki Kelet-Poroszországból és Danzig-ból, 1945 januárjában. Ekkor történt néhány óriási utasszálító hajó tragikus elsüllyedése is. A Wilhelm Gustloff-ot és a Goya-t szovjet tengeralattjárók süllyesztették el, míg az SS Cap Arcona-t brit bombázók támadták meg. A hajók elsüllyesztése többezer ember életét követelte. 1945 márciusában és áprilisában a Pomeránia-ból és Stettin-ből menekülő német lakosság evakuálásában szintén fontos szerepet játszott a Kriegsmarine. A háború legvégső szakaszában a Kriegsmarine embereiből is külön gyalogos hadosztályokat hoztak létre.


A Kriegsmarine fontosabb bevetései a háborúban:


Nordseetour hadművelet (1940) – az Admiral Hipper első Atlanti-óceáni bevetése
Weserübung hadművelet („Gyakorlat a Weseren”) (1940) – Dánia és Norvégia elleni támadás
Juno hadművelet (1940) – a szövetségesek Norvégiába tartó utánpótlás-vonalainak elvágása
Wikinger hadművelet (1940) – a német rombolók portyája az Északi-tengeren
Berlin hadművelet (1941) – a Scharnhorst és a Gneisenau Atlanti-óceáni útja
Rheinübung hadművelet („Gyakorlat a Rajnán”) (1941) – a Bismarck és a Prinz Eugen kitörése
Doppelschlag hadművelet (1942) – az Admiral Scheer és az Admiral Hipper hajók elleni támadása Novaja Zemlja-nál
Sportpalast hadművelet (1942) – lefújt hadművelet, melyben a hajók (köztük a Tirpitz) feladata a sarkvidéki konvojok megtámadása volt
Lóugrás hadművelet (1942) – a PQ-17 sarkvidéki konvoj elleni támadás
Wunderland hadművelet (1942) – az Admiral Scheer hajók elleni támadása a Kara-tengeren
Paukenschlag hadművelet (1942) – tengeralattjáró hadjárat Amerika keleti partjainál
Regenbogen hadművelet (1942) – az Admiral Hipper és a Lützow meghiúsult támadása a JW-51B sarkvidéki konvoj ellen
Cerberus hadművelet (1942) – a német hadihajók áthajózása Brest-ből a Németországi kikötőkbe
Ostfront hadművelet (1943) – a Scharnhorst végső bevetése, melynek célja a JW-55B konvoj elfogása volt
Domino hadművelet (1943) – a Scharnhorst, a Prinz Eugen és több német romboló második, lefújt, sarkvidéki bevetése
Zitronella hadművelet (1943) – a Szövetségesek által megszállt Spitzbergák elleni támadás
Deadlight hadművelet (1945) – a tengeralattjárók megsemmisítése a háború után