Konferenciák

Wannsee-i konferencia - 1942. január


1942. január 20-án Berlin külvárosában tartott értekezlet, amelyen a náci Németország minisztériumainak illetékesei megvitatták a “Végső megoldás" programját. Reinhard Heydrich (az RSHA főnöke) megnyitó beszédében az Adolf Eichmanntól kapott adatok alapján ismertette a Harmadik Birodalom zsidópolitikájának “eredményét": 537 ezer zsidót “sikerült" kivándoroltatni. Heydrich vázolta az új zsidópolitika lényegét: 11 millió európai zsidót keletre kell szállítani, ahol a nőket és a férfiakat egymástól elválasztva dolgoztatni fogják. Akik túlélik a kényszermunkát, azokat “megfelelő elbánásban" kell részesíteni, ami fizikai megsemmisítésüket jelentette. A jelenlévő minisztériumi vezetők (Heinrich Müller, Gestapo; Roland Freisler, igazságügy; Martin Luther, Külügyminisztérium; Karl Eberhard, SS és Rendőrség; stb.) elsősorban a fél- és negyedvérű zsidók, a külföldi állampolgárok, illetve a zsidókkal vegyes házasságban élők problémáit vitatták meg.

Hitler lelkesen helyeselt. 1942. augusztus 15-én, amikor Himmler és Globocnik SS-Gruppenführer társaságában szemlét tartott egy megsemmisítő táborban, kifogásolta, hogy túl lassan halad az öldöklés: "Az egész akciót meg kell gyorsítani, jelentősen meg kell gyorsítani!" Globocnik azt javasolta, hogy ássanak el bronz emléktáblákat, megörökítendő, hogy nekik "volt bátorságuk végrehajtani ezt a gigászi feladatot". Hitler azt felelte: "Igen, derék Globocnikom. Azt hiszem, teljesen igaza van." A végső megoldás nem vad pusztítás, mészárlás volt, mint a történelem más nagy bűncselekményei. Itt a fejlett, korszerű tudományt használták föl embertelen célokra. Az antiszemitizmust és az egész fajelméletet tudományosnak tekintették. Ennélfogva a tudományt a fajvédelem szolgálatába állították, megteremtendő a "tiszta" népet. A vegyészek kialakították az emberirtás legtudományosabb módszereit. Az orvosok állítólagos orvosi célokból megkínozták a zsidókat és kifosztották a tetemeket. Szakképzett műszakiak megépítették a haláltáborokat, tökéletesítették a hamvasztókemencéket. Még azok is, akik kezdetben tétováztak, kisvártatva úgy érezték - ahogy Oppenheimer mondta a hidrogénbombáról, hogy a "végső megoldás" problémái örömteli szépségűek. Talán a lelkiismeret kevésbé volt érzékeny a háború általános tűzviharában. Mindenesetre egyetlen magas helyről sem hallatszott tiltakozás. Németország erőforrásait a harcterekről az ártatlanok legyilkolására irányították át. Hogy hány embert gyilkoltak meg, pontosan sohasem fogjuk megtudni; talán négy-, talán hatmilliót. A messzi Szovjetunióban egy Anton Schmid nevű, magányos német őrmester rendszeresen segített a zsidóknak a szökésben, amíg észre nem vették. Akkor agyonlőtték. A második világháborúban ő volt a jó német.

A többi nép viselkedése sem volt sokkal jobb. A francia rendőrség teljes mértékben együttműködött a németekkel a halálvonatok megtöltésében. A magyarok kiszolgáltattak minden idegen zsidót, bár a magukéit megpróbálták megtartani. A pápa hallgatott. Dániában viszont, amikor riadót fújtak, az egész lakosság összefogott, és elbújtatta a dán zsidókat, amíg azok biztonságban át nem hajóztak Svédországba. A hollandok is megtették volna ugyanezt, ha módjukban állt volna. A faji téboly még tovább ment. Az antiszemitizmusnak hosszú történelme volt már, de a nácik előtt senkinek sem jutott az eszébe, hogy likvidálja a cigányokat is. Most őket is összegyűjtötték és a gázkamrákba küldték, a "végső megoldás" nevében.


Casablancai konferencia - 1943.


1943-ban végre megindultak a szövetséges nagyhatalmak. A Szovjetunió egyenletesen szorította visszafelé a németeket. Nagy-Britannia és Amerika viszont nem volt annyira tisztában azzal, hogy mit akar. Az év Roosevelt és Churchill drámai casablancai találkozójával kezdődött. Ez volt az első alkalom, hogy amerikai elnök elhagyta Amerika földjét, illetve parti vizeit azóta, hogy Woodrow Wilson Sztálinon gyakorolhassa személyes varázsát, Churchill pedig eltökélten meg akarta őrizni pozícióját a nagyhatalmak sorában. Mivel azonban a sztálingrádi és a Don mögötti harcok javában folytak, Sztálin nem mehetett el Moszkvából, s Moszkva Rooseveltnek már túl messze volt. Így hát ő és Churchill, valamint a két vezérkar Sztálin nélkül tartotta meg a megbeszélést Casablancában január 13. és 24. között. Churchill megérkezése után ezt táviratozta Attlee-nek: "A körülmények igen kellemesek. Bárcsak ugyanezt mondhatnám a problémákról." Az angolok tudták, mit akarnak: meg tisztítani Észak-Afrikát, aztán valahogy kiütni Olaszországot, folytatni Németország bombázását, és nem mozdulni a Távol Keleten. Csak Churchillnek voltak lelkiismereti aggályai: "Múlt augusztusban nem ezt ígértem Sztálin úrnak." Az amerikai álláspont nem volt ilyen egyértelmű. Előzőleg szükségmegoldásként, hézagpótlónak fogadták el az észak-afrikai akciót, és most már alig várták, hogy befejeződjék. Aztán, ha 1943-ban nem nyílik meg a második front, a Távol-Keletre csoportosítják át erejük legnagyobb részét.

Amint gyakran megesett, inkább az események, semmint a vezérkari főnökök huzakodásai vezettek a döntéshez. Mivel a tengelyhatalmak erői még mindig tartották Tuniszt, az észak-afrikai offenzívát meg kell erősíteni, és sikeresen befejezni. Utána azonban már késő lesz ahhoz, hogy még 1943-ban összevonják a csapatokat egy észak franciaországi partraszálláshoz, úgyhogy az észak-afrikai csapatok - jobb híján Szicíliát foglalják el. Hogy utána mi lesz, azt majd eldöntik a vezérkarok. Az amerikaiak Szicília elfoglalását csak a befejező lépésnek tekintették a Földközi-tenger megnyitásában a szövetséges hajózás számára; az angolok viszont az Olaszországgal való leszámolás első lépésének tekintették. Rooseveltnek mindegy volt, mi történik, amíg valahol történik valami, az amerikai vezérkari főnökök pedig nemigen elégedetlenkedhettek a földközi-tengeri hadszíntérrel, amikor éppen egy amerikai tábornok, Eisenhower volt a főparancsnok. A kereskedelmi hajótér hiánya, amit csak az év közepére sikerült fölszámolni, lehetetlenné tette, hogy Nagy-Britannia bármiféle offenzívát indítson Burma irányában, pedig az amerikaiak folytatni akarták a csendes-óceáni előrenyomulást, akármilyen elkötelezettségeik voltak is másutt. Mindkét fél lelkesen egyetértett Németország bombázásában, az amerikaiak abban a meggyőződésben, hogy "repülőerődjeik" nappal is tudnak majd bombázni. Ez a meggyőződésük tévesnek bizonyult.

Politikai lépések is történtek Casablancában. De Gaulle-t odarendelték Angliából, és barátságtalanul kezet fogott Giraud-val. Az amerikaiak úgy vélték, hogy De Gaulle-t kikapcsolták a játszmából. Ez is tévedésnek bizonyult. De Gaulle anyagi erőforrásokban szűkölködött ugyan, ám ügyes politikai sakkjátékos volt, Giraud viszont politikailag teljesen gyakorlatlan. Néhány hónap alatt ki is túrták pozíciójából, és eltűnt a süllyesztőben. Algírban megalakult egy francia menekültekből, közöttük parlamenti képviselőkből álló konzultatív nemzetgyűlés, amely az alkotmányosság tiszteletreméltó látszatát kölcsönözte De Gaulle-nak. A gyakorlatban a tábornok korlátlanul uralkodott, maga mellé állítván az egész francia ellenállást a kommunistáktól a jobboldali nacionalistákig. Az amerikaiaknak egyáltalán nem ez volt a szándékuk, amikor partra szálltak Észak-Afrikában. De mivel szükségük volt a harcokban a francia csapatok részvételére, kénytelen-kelletlen beletörődtek. A casablancai konferencia utolsó napján Roosevelt váratlanul bejelentette, hogy a szövetségesek célja, az egyetlen feltétel, amellyel hajlandóak befejezni a háborút, a tengelyhatalmak "feltétel nélküli megadása". Roosevelt fő szándéka a nyilatkozattal az volt, hogy elkerülje azokat a problémákat, amelyekkel Wilson elnök került szembe annak idején, amikor hajlandó volt a tizennégy pont alapján békét kötni Németországgal. Lehet, hogy valamiféle garanciát is akart adni Sztálinnak arra, hogy a nyugati hatalmak nem fognak kompromisszumos békét kötni. Churchill megpróbálta elérni, hogy Olaszországra ne vonatkozzék a követelés. Ahogy később írta: "Mussolinit még akkor is szívesen fogadták volna a szövetségesek, amikor a háború célja már egyértelművé vált." Ez a megjegyzés csak saját magára volt igaz. A brit háborús kabinet nem támogatta. Churchill nem erősködött. Ettől fogva a "feltétel nélküli megadás" volt a szövetségesek hivatalos irányvonala.

Később ekörül nagy hűhót csaptak, mondván, hogy a követelés meghosszabbította a háborút, mivel megakadályozta a megegyezéses békekötést. Ez a vád alaptalan. Churchill már 1940 augusztusában a nemzetiszocializmus megsemmisítésében és Hitler hódításainak teljes fölszámolásában jelölte meg a brit hadicélt. A két másik szövetséges nagyhatalom ugyanerre az álláspontra helyezkedett. Kevesebb nem hozhatott volna békét és szabadságot, és nem elégítette volna ki népeiket sem.


Jaltai konferencia - 1945. február 4-11.


Akármit tartogatott is a jövő, a szövetségesi összhang egén egyetlen felhő sem látszott február 4-e és 11-e között Jaltában, amikor utoljára találkozott a három nagy államférfi. Roosevelt és Sztálin között meleg, szívélyes viszony alakult ki, Churchill nagy bosszúságára. Ez egyszer komolyak voltak a megállapodások és sikeres az együttműködés. Sztálin elfogadta Roosevelt Egyesült Nemzetek-tervét és Churchillnek azt a javaslatát, hogy Franciaország kapjon egy megszállási övezetet Németországban. Churchill és Roosevelt elfogadta a Lengyelországra vonatkozó szovjet elképzeléseket, bár a nyugati határ helyét nem. Az amerikai elnök beleegyezett, hogy a Szovjetunió természetbeni jóvátételt kapjon Németországtól, bár abban nem állapodtak meg, hogy mennyit. A legfontosabb megállapodás a Távol-Keletre vonatkozott. Az amerikaiak arra számítottak, hogy kemény küzdelem vár még rájuk Japánnal, és el voltak ragadtatva, amikor Sztálin megígérte, hogy három hónappal az európai háború befejezése után belép a távol-keleti háborúba. Hasonlóképpen elbűvölte őket Sztálinnak az a határozott állítása, hogy teljes mértékben elismeri Csang Kaj-seket, és nem áll szándékában elősegíteni a kínai kommunisták győzelmét - ez igaz is volt, bár más okokból, mint az amerikaiak vélték.

Jalta, Metternich szavaival, "nagyon jó kis kongresszus" volt; azzal kecsegtetett, hogy a szövetségesi egység ez egyszer túléli majd a győzelmet. Az amerikai külügyminiszter ezt írta: "A Szovjetunió nagyobb engedményeket tett Jaltában az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának, mint ők a szovjeteknek." Harry Hopkins, Roosevelt bizalmas tanácsadója még jobban lelkesedett: "Valóban szívből hittük, hogy ez annak az új napnak a hajnala, amiért mindannyian imádkoztunk. Az oroszok már bizonyságát adták, hogy ésszerűek és előrelátóak tudnak lenni, és sem az elnök, sem más közülünk egy szemernyit sem kételkedett abban, hogy együtt tudunk élni velük, békében meg tudunk lenni velük egészen az elképzelhető legtávolabbi jövőig."

Churchill is ezt a következtetést vonta le. Február 19-én azt mondta a háborús kabinet ülésén, hogy határozottan úgy érzi, az oroszok nagyon szeretnének békésen együttműködni a két angolszász demokráciával, és Sztálin miniszterelnök nagy képességű ember, akiben o teljes mértékben megbízik. A jaltai konferenciának később rossz híre lett. Azt beszélték, hogy Sztálin bolonddá tette a nyugati nagyhatalmakat. Helyesebb volna azt mondani, hogy saját magukat tették bolonddá. Azt képzelték, hogy a Szovjetunió legyőzi nekik a németeket, aztán szépen visszahúzódik határai mögé - a legrosszabb esetben nem az 1939-esek, hanem az 1941-esek mögé. A Szovjetuniónak nem ez volt a szándéka. Ahogy a német hatalom megsemmisült Kelet-Európában, a szovjet hatalom - a győzelem szükségszerű következményeként - kitöltötte az űrt. Politikai téren a szovjetek nagyjából úgy viselkedtek Kelet-Európában, mint az angolok és az amerikaiak Nyugaton. Egyedül kötötték meg a fegyverszünetet a legyőzött csatlósokkal, akárcsak az angolok és az amerikaiak korábban Olaszországgal.

Kirekesztették a hatalomból a kommunistaellenes elemeket, ugyanúgy, ahogy az angolok és az amerikaiak megtették a maguk óvintézkedéseit a kommunisták ellen Olaszországban és Franciaországban. Romániában Visinszkij ugyanazzal a módszerrel kényszerítette ki a kormányváltozást, mint korábban Killearn Egyiptomban: ő is harckocsikkal vette körül a királyi palotát.

Lengyelország speciális eset volt. Nagy Britanniának kötelezettségei voltak Lengyelországgal szemben, nemcsak az eredeti szövetség, hanem a nyugaton velük harcoló lengyel csapatok miatt is. Továbbra is ragaszkodott a szabad választásokhoz. Itt azonban volt egy kikerülhetetlen kis dilemma. Tekintettel a lengyel-szovjet kapcsolatok addigi múltjára, elképzelhetetlen volt, hogy bármiféle szabad választás eredménye egy szovjetbarát lengyel kormány legyen. A Szovjetunió nem uralkodni akart. Nem is a kommunizmust akarta kiterjeszteni. Biztonságot akart, és biztonságot csak a kommunisták vagy szimpatizánsok adhattak. Jalta későbbi hitelvesztésének azonban nem ez volt az alapvető oka. 1945 februárjában a nyugati szövetségesek még mindig arra számítottak, hogy súlyos, véres harcokat kell vívniuk a németekkel - a brit vezérkari főnökök egyenesen úgy vélték, hogy az európai háború elhúzódhat novemberig -, és az egységet tekintették előbbre valónak.

Később, amikor váratlanul könnyűnek bizonyult a győzelem, az angolok és az amerikaiak megbánták, hogy egyenlő félként bántak a Szovjetunióval. A szövetségesi együttműködés nem a jaltai megállapodások miatt bomlott föl, hanem azért, mert az angolok és az amerikaiak megtagadták őket.