Német tankok

Panzer I

A két világháború közötti német harckocsifejlesztés elsõ termékét még "mezõgazdasági vontató" fedõnéven említették a hivatalos iratok, hiszen a versaillesi szerzõés megtiltotta Németországnak a tankok gyártását. Az 1932-ben kiírt tervpályázat célja egy átmeneti megoldásnak szánt típus elõállítása volt. A Krupp gyár terve lett a gyõztes, az 1934-ben indult termelés gyorsan felfutott. 1935-tõl kezdve az erõsebb, 100 lóerõs Maybach motorral szerelt és meghosszabbított, 5 futógörgõs változatot (Panzer IB) is elõállították. A második világháború elején még minden páncélos alakulatban hadrendben állt, de elégtelen védelme és fegyverzete miatt 1940-ben kivonták a frontról. Jelentõsége a gyártási éskiképzésitapasztalatok megszerzésében volt a legnagyobb.


Panzer II

A számtalan típusváltozatban készített modellt 1934-ben rendelte meg a német hadvezetés. Kezdetben a MAN, 1938-tól a Daimler-Benz gyártotta. A lengyelországi hadjáratban és a franciaországi harcokban meghatározó szerepet játszott. Elégtelen fegyverzete és viszonylag gyenge páncélzata miatt késõbb inkább csak kiegészítõ fegyverzetként illetve felderítésre használták, harcolt az orosz fronton is, de jelentõsebb feladatokat már csak Rommel Afrika-hadtestében kapott.


Panzer III

Gyártását 1936-ban kezdték el, több mint 20 változata különíthetõ el. Lengyelország lerohanásakor már bevetették, bár számuk akkor még nem érte el a százat sem. Rövidesen kiderült, hogy az eredetileg 37 mm-es löveg nem elégséges, azt 1940-tõl kezdve (G változat) 50 mm-esre cserélték. A Szovjetunió megtámadásának idején már ez a típus képviselte a német páncéloserõk gerincét. A harci tapasztalatok azonban azt mutatták, hogy a szovjet KV-1-es és T-34-es típusok sokkal jobbak. Ezt követõen megnövelték a páncélzatot, majd hosszabb (de szintén csak 50 mm-es) löveggel szerelték fel a típust. Mindez a tömeg növekedését erdményezte, és megmutatta a gyártmány korlátait. 1943 augusztusában gyártását beszüntették, és az év végére kevés számú kivételtõl eltekintve kivonták a frontról, bár a hátországban és a megszálló csapatoknál a háború végéig hadrendben maradt. A Panzer III-asok alvázára épült a híres StuG III-as rohamlöveg.


Panzer IV

Tervezését 1934-ben kezdték, a végleges változat elődjéhez, a PzKpfw III-hoz képest nem tartalmazott forradalmi változtatásokat, de annál erőteljesebb, megbízhatóbb volt. Legnagyobb erényének késõbb az bizonyult, hogy folyamatosan lehetett korszerûsíteni, így ez a modell volt az egyetlen német tank, melyet a háború egész tartama alatt elõállítottak. A gyártás felfuttatása 1942-ben vett lendületet, akkor ez a típus alkotta a német páncélosegységek gerincét, hiszen ebben az időben csak ez a tank volt képes szembeszállni a szovjetek rettegett T-34-esével. Hatékonyságát nagymértékben megnövelték, amikor hosszabb löveggel szerelték fel. Összesen majdnem 10 ezer darab készült belőle. A magyar hadsereg is alkalmazta, de az ezzel a modellel felszerelt két harckocsiszázad a Don-menti harcokban megsemmisült, csak egy tank került haza Magyarországra.


Panzer V (Párduc)

A keleti fronton a német harckocsikat ért nagy veszteségek szükségessé tették egy új típus kialakítását. A szovjet T-34-esek konstrukciójából jelentős elemeket átvéve született meg a Panther. A gyártás megindulása (1942 ősze) után szinte azonnal bevetésre kerültek a kurszki csatában (1943), ahol súlyos veszteségeket szenvedtek a "Párduc"-ok. Főként futó- és hajtóműproblémái voltak, de az 1944-től gyártott G típusváltozatnál ezeket jórészt kiküszöbölték. A javítások nyomán kiváló tankot sikerült elõállítani, sokan a második világháború egyik legjobb modelljének tartják. A fejlesztések következtében folyamatosan nõtt a tömege, ezért egyes szakírók a közepes, mások a nehéz harckocsik közé sorolják. Kb. 5500 darab készült a típusból, ebből 3700 volt a G modell.


Panzer VI (Tigris)

A Tiger kifejlesztését a PzKpfw IV-esnél jobb szövetséges és fõleg szovjet tankok teljesítményének felülmúlása motiválta. A németek 1940 májusában kezdték megkonstruálni nehézharckocsijukat. Több cég mellett két fõ versenytárs harcolt a megrendelésért. A Henschel és a Porsche is elkészítette prototípusát, a tornyot mindkettõhöz a Krupp tervezte. A Henschel jobb teljesítményt nyújtott, és az õ modelljüket egyszerûbb volt iparszerûen elõállítani is. Ám a háború elején indult tervezés nem tette lehetõvé a harctéri tapasztalatok teljes körû hasznosítását. Ezért, valamint a gyártás egyszerűsítése céljából a testet és a tornyot is függőleges falakkal készítették, de mivel páncélzatának vastagsága nagyon nagy volt, nem vált könnyen sebezhetővé. Ebben az időben a háború legerősebb tankja volt, 88 mm-es lövege hatalmas tűzerőt képviselt. Nagy hátrányt jelentett, hogy ekkor nem állt rendelkezésre megfelelõ dízelmotor, a benzines megoldás miatt kicsi lett a hatótávolsága, s a motor nehezen viselte a terhelést is. Széles lánctalpai miatt vasúton való szállítása is körülményes volt. Ennek ellenére félelmetes fegyvernek bizonyult, egy Tiger megsemmisítésére 5 Sherman illetve 8 T-34-es elvesztése jutott. A németek fõ veszteségei motorhibából illetve üzemanyaghiányból következtek. A Tigert 1944-ig gyártották.


Panzer VIB (Királytigris)

A németek 1944 januárjában elhatározták, hogy gyártásszervezési okokból egyesítik a Tiger és a Panther elõállítását. A soroztagyártásra februártól került sor, s a Tiger II (vagy Tiger B) fokozatosan felváltotta elõjét, bár meg kell jegyezni, az új modell sokkal inkább a Panther nehezebb változatának felel meg, mintsem a Tiger továbbfejlesztésének. A típus "beceneve" Königstiger lett, bár ezt az elnevezést a német hadsereg hivatalosan sohasem használta. A Tiger II a háború legnehezebb és legvastagabb páncélzatú harckocsija volt. Páncélja és lövege még most is sok típussal versenyre kelhetne. A Porsche és a Henschel vetélkedésébõl itt is az utóbbi cég került ki gyõztesen, de az elsõ 50 darabot a Porsche tornyával gyártották le. Fõ problémája az volt, hogy a Tigernél is nehezebb modellt gyakorlatilag a korábbi változat motorjával tudták csak felszerelni, így az irgalmatlan tömeg és a kis teljesítményû motor hatványozottan hozta elõ a Tiger problémáit, a kis sebességet és hatótávolságot, a nagy fogyasztást és a gyakori meghibásodásokat. A hidak többsége nem bírta el, az ingoványos talajon gyakorlatilag elsüllyedt, manõverezõképessége kicsi volt. Viszont mivel fõként védelemben használták, ráadásul szembõl gyakorlatilag minden fegyverrel szemben biztonságban volt, ellenfelei rettegtek tõle. A háború után elterjedt az a mítosz, hogy harcban egy sem semmisült meg. Ez persze nem igaz, hiszen oldalról és hátulról azonos védettsége volt a Tiger-rel, a szovjet JS nehézharckocsik több mint 1500 m-rõl is át tudták lõni 80 mm-es oldalpáncélját. Fõként a nyugati fronton sok veszteséget okoztak a repülõgépek, de a legtöbb elvesztett példányt (hasonlóan a Tiger-hez) itt is az üzemanyaghiány vagy a mûszaki meghibásodás számlájára kellett írni.


Panzer VIII Mause

Panzer Kampfwagen VIII..MAUS Minden idők legnagyobb tankaj, sajnos nem került bevetésre, és nem volt hozzá elég erős motor sem.
A háború befejező időszakában, a német harckocsigyártásban két irányzat alakult ki: az egyiket Ferdinand Porsche professzor, a másikat Heinz Guderian tábornok képviselte. Előbbi a minél nagyobb tömegű és űrméretű lövegekkel szerelt, szinte mozgó erődként funkcionáló harckocsikat, utóbbi a gyors, kevésbé védett, nagy tűzerejű tankokat részesítette előnyben, a szovjet T-34-et ideális típusnak tartotta.
A háború végső, pánikszerű hangulatára jellemző, hogy Hitler mindennemű megfontolás nélkül Porsche felfogását támogatta (nem árt tudni, hogy Porsche prof. Hitler egyik személyes kedvence volt). Így született meg a gúnynevén Mausnak - egérnek- nevezett típus. Fegyverzeteként egy 150 mm-es, egy 75 mm-es löveget és két darab 7, 92 mm-es géppuskát kapott. Meghajtását diesel-elektromos motorral oldották meg. A prototípus elkészült, az akkor még fából készült toronnyal szerelt példányt Hitler meg is szemlélte. A fennmaradt adatok szerint 10 db prototípus volt készülőben, de csak kettő volt mozgásképes. Ezeket a szovjet csapatok gyors előrenyomulása miatt Kummersdorfban felrobbantották.


Panzerkampfwagen 38(t)

A német páncélostechnika egyik alapköve. 1932-től 1936-ig gyártották, és az állomány nagy része a Magyar haderőhöz került. A harckocsi a korának megfelelt, de a titkos fejlesztés nyomokat hagyott rajta. A fegyverzete megállta a helyét. 1938-ban a német haderő nagy részét már ennél korszerűbb harckocsikkal látták el. Ez a harckocsi jelentette a későbbiekben a Stug-3-as rohamlöveg alapját.

Főbb adatai:

Fegyverzet: 37mm-es harckocsiágyú

Páncélzat: 6mm-11mm

Motor: 76LE-ős Büssing 3200cm3-es motor

Végsebesség: 54km/h műúton és 34km/h terepen

Hatótáv: 140km műúton 120km terepen


VK 3001

A VK 3001 nehézharckocsi a Versailes-i békeszerződés tilalma alatt született, Adolf Hitler kérésére. A nehézharckocsi fejlesztéséért a Porsche volt a felelős, így a lövegtornyot is ők szerkesztették, ami a nehézharckocsizás alapkövének volt mondható, mivel az első kívülről stabil, de az ágyúcsövet mozgató technikát alkalmazták, lehetővé téve, hogy a harckocsinak ne kelljen teljesen szembe állnia a célponttal, de ne is kelljen a drága toronyforgató technikát beépíteni.

Főbb adatai:

Fegyverzet: 1db 88mm-es KwK-23 első világháborús löveg, 1db Mg-17 géppuska

Páncélzat: 5-80mm

Motor: Porsche V hengerelrendezésű 8000cm3-es 8 hengeres motor

Hossz: csővel együtt 12m

Magasság: 2,7m

Szélesség: 3,5m


Nashorn

A legsikeresebb német páncélvadászok egyike. 1944-től került a frontra, és nyugaton és keleten egyaránt hatékonyan operált. Ennek a típusnak a példánya lőtte ki a 10ből az egyetlen M26-Pershinget, ugyanis európába összesen 10 Pershing jutott el és összesen egyet lőttek ki. Erőteljes felépítése azonban nagy célfelületet kínált az ellenséges tankoknak, amit a vastag páncélzattal próbálta kellensúlyozni.

Főbb adatai:

Fegyverzet: 1db 88mm PaK43/1 L/71, 1db 7.92mm MG

Páncélzat: 15-60mm

Súly:24 tonna

Motor: Maybach-HL120TRM, V-12, dízel (300LE)

Legénység: 5 fő


Elephant

Az elefántok, az afrikai hadműveletek főszereplői voltak. Páncélvadász szerepkörükben jól teljesítettek 1939-1943-ig, amikor a Nashornok felváltották őket. A valós különbség csupán a páncélzatban és a motorban rejlik. Az Elephant szegecselt, míg a Nashorn hegesztett páncéllemezekkel készültek. A motort a súlycsökkenés és az üzemanyagtakarékosság miatt cserélték kisebbre, mivel a hegesztett páncélzat sokkal könnyebb volt a szegecselt változatnál.

Főbb adatai:

Fegyverzet: 1db 88mm PaK43/1 L/71, 1db 7.92mm MG

Páncélzat: 20-70mm

Súly:28 tonna

Motor: Maybach-HL160TRM, V-16, dízel (400LE)

Legénység: 5 fő

PÁRDUCOK A HARCMEZŐN



Infravörös berendezés egy tankon:

A németek - igaz kis mennyiségben - éjszakai harcra is alkalmas, különleges, infravörös érzékelővel felszerelt Párducokat (Panzerkampfwagen V. vagy más néven Pz. V.) is gyártottak a II. világháború során.

A német hadsereg már a háború elején is kísérletezett infravörös elven működő, az éjszakai látást segítő berendezés kifejlesztésével, azonban Hitler 1940-ben leállított minden olyan hadi kutatást, amiből 1 éven belül nem lehetett fegyvert készíteni. (Ugyanis azt hitte; 1 éven belül véget ér a háború, és addigra már nem lesz szüksége az új fegyverekre és találmányokra. Mint sok mindenben; ebben is tévedett!) A programot csak 1943-ban elevenítették fel újra, amikorra a szövetségesek már jelentős légifölényre tettek szert. Ebben az évben néhány Párducot 300 mm-es "Uhu" (bagoly) infravörös sugárvetővel (a nyugati szakirodalomban IR = infra red vagy infra rot néven szerepel) és "Biwa" képátalakítóval szerelték fel. Utóbbi látható fénnyé alakította át az infravörös jeleket. Mindkét berendezést a híres Zeiss optikai művek készítette.

A próbák kezdetén a Párducok legénysége az éjszakai vezetés és célzás módszereit gyakorolták a páncélosok kiképző iskolájában, Fallingboostelben. A sugárvető hatótávolsága azonban mindössze 600 m volt, ami nagy mértékben korlátozta a Párducok kitűnő lövegének hatékonyságát. Ezért 1944-ben a németek egy féllánctalpas járműre nagyobb, 600 mm-es sugárvetőket szereltek, és a Párduc tankkal együtt állították hadrendbe. A két gépet egy "Falke" (sólyom) elnevezésű, szintén féllánctalpas szállító egészítette ki, amelyen rohamkarabélyokkal felfegyverzett páncélgránátos raj foglalt helyet. A tervek szerint ezeket a "Vampir" (vámpír) nevű éjszakai látást segítő rohamsisakba integrált berendezéssel is ellátták volna, azonban erre már sosem került sor. A hadsereg a "Sperber" (karvaly) nevet adta a három járműből álló harcászati alegységnek, ami elvileg 2.500 m-re növelte az éjszakai Párducok hatótávolságát.

1944 nyarán a 116. páncéloshadosztály 24. ezredének 3. századához tartozó Párducokat a bergeni kiképzőközpontban felszerelték az Uhu berendezésekkel. Emellett a Karvaly-egységek éjszakai bevetéseihez szükséges technikákat is gyakorolták. Hitler az Ardennekben indított német ellentámadás során akarta bevetni a századot. Ugyan a Karvaly-egységet valóban a nyugati frontra vezényelték, de a tervezett szerepkörben sosem vetették be őket.
1945 elején az alakulat Székesfehérvárra érkezett, ahol a 6. SS-páncéloshadsereg kötelékébe sorolták. Az egységet a szovjetek által körülzárt Budapest felszabadítására tervezett ellentámadásban akarták bevetni. Sajnos néhány szállítási hiba folytán az egység több harckocsija az infravörös berendezések nélkül érkezett Magyarországra. De bevetésükre amúgy sem került sor, a németek Tavaszi ébredés elnevezésű offenzívája Székesfehérvár térségében elakadt a sárban (szó szerint).

1945 folyamán tovább folytatódott a Karvaly-egységek kudarca. A tervezett öt egységből mindössze kettőt sikerült felszerelni, viszont ezek csatlakoztak a sietve felállított "Clausewitz" páncéloshadosztályhoz, amelyet 1945 tavaszán állítottak fel a nyugati fronton. Április 21-én a két alakulat a Weser-Elba csatornánál áttörte az amerikaiak egyik harckocsik elleni állását. Ez volt az éjszakai Párducok egyetlen önálló egységként való harci bevetése.
1945 márciusában a "Müncheberg" páncéloshadosztályt is megerősítették egy 10 Karvaly Párducból álló alakulattal, valamint egy gépesített gyalogosszázaddal. A gyalogságot az éjszakai harchoz szükséges felszereléssel is ellátták. A hadosztály részt vett a Berlinért vívott utolsó csatában, és ezek során teljesen megsemmisült. Arról nincsenek egyértelmű adataink, hogy a hadművelet alatt eredeti feladatkörükben alkalmazták-e őket, de valószínűleg az egységek a zűrzavarban teljesen szétszakadoztak, és kisebb csoportokban vették fel a harcot, amely során az összehangoltság hiánya miatt felmorzsolódtak.

A páncélosok fallingboosteli iskolájában az Uhu alkalmazásának egy fejlettebb módját is kidolgozták, ami a "B megoldás" elnevezést kapta. A Karvalynak ugyanis az volt a legnagyobb hátránya, hogy csak a harckocsiparancsnok számára tette lehetővé az éjjellátást, ezért az irányzót és a vezetőt is neki kellett irányítani. A háború vége felé Fallingboostelben néhány régi Párduc D-t és A-t is elláttak infravörös berendezéssel. A vezető is kapott sugárvetőt és képátalakítót, ezenkívül az irányzó periszkópjainak egyikét is alkalmassá tették a sötétben való látásra. Így három kezelő éjszaka is észlelhette a célpontokat. 1945 áprilisában több olyan Párduc csatlakozott a Clausewitz páncéloshadosztályhoz, amelyet a B megoldás felszerelésével láttak el. Ezeknek a harckocsiknak egyetlen harci bevetéséről tudunk; április közepén Uelzen közelében az új brit Comet (üstökös) harckocsik egy egész szakaszát semmisítették meg.

Összegzésként elmondható, hogy az éjszakai harcra kifejlesztett infravörös berendezések katonai alkalmazása is már túl későn jött ahhoz, hogy számottevő mértékben befolyásolhassa a háború menetét. Ugyanarra a sorsra jutott, mint a német katonai fejlesztések legtöbbje, mint a sugárhajtású repülőgép, a folyékony hajtóanyagú rakéta, a táv- és vezetékes irányítású robotfegyverek, vagy akár a világ első igazi tengeralattjárója (ugyanis a többi akkori "tengeralattjáró" csak búvárhajó volt) a XXI-es típusú.

Jagdpanzer 38 (T) Hetzer


A német hadsereg a Csehszlovákiában rendszeresített t38 könnyűpáncélos teljesítményét kielégítőnek találta, ezért ezt a típust a Wermacht számára is elkezdte gyártani. Ez a tank kiindulópontot jelentett a páncélvadász konstrukcióhoz 1943 karácsonyára elkészültek a tervrajzok ez abban különbözött az eredeti típustól, hogy az alvázat kiszélesítették, új futógörgőkkel látták el, a meghajtást, pedig egy hat hengeres, 160 lóerős. Praga AC/2 erőforrás gondoskodott. Az eredeti felépítmény helyére egy 60 mm-es páncéllemezekből álló lapos, döntött falú felépítmény került. Az első prototípust, amely még fa felépítményt hordozott 1944 januárjában mutatták be, a fegyverzettel ellátott példányok márciusban készültek el. Egy 75 mm-es Pak 39 L/48 páncéltörő löveggel látták el ezt a jobb kezelhetőség miatt jobbra latolva helyeztek el. Alacsony felépítménye miatt nehéz célpontot jelentett. Mivel a jármű megközelítette a 16 tonnát és az akkori motorokkal ez kis mobilitást jelentett ezért az oldalpáncélt mindössze 20 mm vastag lemezek, alkották, ezért vált szükségessé a döntött páncéllemez alkalmazása. Ezért viszont a négyfős személyzetnek kevés hely maradt.
A páncélvadász mozgékonysága megfelelt az elvárásoknak, 75 mm-es lövege, pedig 700-800 méterről átütötte az orosz T-34-es frontpáncélzatát. Az alap konstrukcióból készítettek csapatszállító és műszaki mentő változatot is.

Tömeg: 16tonna
Motorteljesítmény: 160LE
Sebesség: 40 km/h
Páncélzat: 60mm
Fegyverzet: 1db 75mm-es páncéltörő löveg
1db 7,92mm-es géppuska