Wolfgang von Streppen

Név: Wolfgang von Streppen
Nemzetiség: Székely
Kor: 26 év
Nem: Férfi
Beszélt nyelvek: Német, magyar, angol (alapfokon)
Rang:
Rend: Orvlövész a 7. Páncéloshadosztály soraiban
Kinézet: Közepes méretű, izmos testalkatú ember. Mélyen ülő, barna szemei vannak, továbbá rövidre vágott, világosbarna haja. Jóképű, bár nem igazán sármos. Széles válla van, kezei talán egy kicsivel nagyobbak a kelleténél.

Felszerelés: Karabiner 98 mesterlövész Puska, Luger, védőszemüveg, egyenruha, rohamsisak, kulacs, lőszerestáska, csajka.

Előtörténet:

Na jó, őszintén szólva nem tudom, miért írom ezt le. Igazság szerint a kiért megfogalmazás inkább helytálló volna, csak nehezen tudom rávenni magamat a használatára. Ez az egész Kelly miatt van, meg azok miatt a hülye őzikeszemei miatt. Na jó, egyszer idáig is el fogunk jutni, ígérem, minden világos lesz, de előtte zongorázzuk végig a gyerekkoromat. Istenem, ha Hans ezt látná, sírva röhögne!

Születésem szerint magyar volnék. Erdélyország területén születtem, Székelyföldön, még azokban a napoknak, amikor az még az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Apám német származású tanító volt a helyi iskolában, édesanyám pedig székely származású varrónő. Emlékszem, hogy nem voltunk valami tehetősek, de szerettem azt az életet. Talán a legszebb éveim voltak. Na jó, ezt kihúzom, mert ha Kelly meglátja, elevenen nyúz meg.
Ebben az időben ismerkedtem meg a lövészettel. A mellettünk lévő tanya lakója egy ötgyermekes székely család volt, akik rendkívül kedvesek voltak velünk. Öt fiúgyermekkel áldotta meg őket a sors. Egyikük mára a húgom férje. Ritkán hallok róluk, most azonban mindent megtennék egy levelükért. A lényeg azonban, hogy a Hamari fiúknak volt három puskájuk. Hatéves voltam, amikor először lőttem vele. Egy évvel később, mire Trianonban az okosok úgy döntöttek, hogy egy vadállat lábai elé lökik egész Erdélyországot, már kilenc üvegből tizet le tudtam lőni, melyek lépcsőzetesen egyre messzebbre kerültek tőlem. A Hamari-fiúknak csak ötöt sikerült úgy átlagosan.
Tizenhat éves voltam, amikor el kell hagynunk az otthonunkat. A románok bekeményítettek, és nem tűrték jól a magyarok jelenlétét. A Hamari-fiúk közül kettőt elvittek, akiket sosem láttunk többé. Fölkeresték apámat is, mert nem az őáltaluk elfogadott történelmet tanította, hanem a valódit. Az ok azonban nem teljesen ez volt. Soha senkinek nem mondtam el, ami történt, csak hárman tudunk róla. És elég is annyi.
Pont az egyik lövészetről tartottunk vissza, amikor megláttuk a húgomat. Hamari Dani, legjobb barátom fülig szerelmes volt belé. Ó, jó okkal! Csodaszép lány volt, én mondom. A probléma azzal kezdődött, hogy ezzel egy csúnyán részeg román katona is tisztában volt. csak annyit láttunk, hogy a húgom egyik pillanatban még felénk fut mosolyogva, a következőben pedig egy román katona berángatja az egyik sikátorba. Utána rohantunk, és még azelőtt megláttunk őket, hogy a férfi eltépte volna a ruháit. Vállamhoz emeltem a puskát, céloztam és lőttem. A katona feje hátrabicsaklott, agya halántéka darabokra robbant, mindent beterített az agyvelő. Ilonka úgy remegett, akár a nyárfalevél. El kellett hát jönnünk, mielőtt utolér az igazságszolgáltatás.

Berlinbe mentünk, apám szülővárosába. Itt azonban utolért bennünket az gazdasági válság. Alig tudtunk letelepedni egy régi bérlakásba, máris elfogyott a pénzünk. Sem tanítót, sem varrónőt nem kerestek, így mindkét szülőm munka nélküli lett. Ekkor, jobb megoldást nem látva, lopni kezdtem, azonban ez elég kétesélyes játszma volt. Rövid ideig börtönbe is kerültem. Itt értesültem arról, hogy édesanyámat elvitte egy betegség. Tuberkulózis, ha tudni óhajtják. Viszonylag hamar kiszabadultam. Ebben az időben kezdtem egyébként szimpatizálni Hitlerrel és a nemzetiszocialista eszmékkel.
Hazatérve azt láttam, hogy szomszédokat kaptunk. Mások is hazatértek, gondoltam, és talán azt is hitték, hogy itt könnyebb az élet. Megvetéssel gondoltam rájuk, ugyanúgy, ahogy szépen lassan minden egyes emberre, akik bedőlnek az ilyen hazugságoknak. Két napba telt, hogy találkozzak a lányukkal és megváltozzon a véleményem.
Kelly Sachfer a Skót felföldről származott, apja német volt, anyja félig skót, félig német. A lányt skót nagyanyja után nevezték el. Tipikusan az a lány volt, akit nem tudnék egykönnyen jellemezni. Mi tetszett meg vajon benne először? Talán az éleslátása, talán a szépsége, talán a tűz, ami benne lobogott. Haját egyáltalán nem az ekkor divatos módon hordta. Hagyta hosszúra nőni, kicsit kócosan hagyta. Színe, akár a vér, szemei mint szeretett Erdélyországom mezői. Egyetlen dolgot tudtam attól a pillanattól fogva: nem menekülhetek előle. Együtt kezdtünk járni különböző helyekre, és mielőtt észbe kaphattam volna, már az ágyban végeztük. Azokban a hónapokban nem érdekelt más, csak ő, tojtam magasról a világ gondjaira, a válságra, az összeomlással fenyegető gazdaságra, sőt még az éhezőkre is akik ellepték az utcákat.
Amikor Hitler hatalomra került, sok minden megváltozott. Nem minden, de elég sok dolog ahhoz, hogy arra az útra vezessen, ami elhozott ebbe a nyomorult lövészárokba, alig két kilométernyire lengyel határtól. Először is: mikor a Führer hatalomra került, már én és Kelly is bőven a közös jövőben gondolkodtunk. Ezt azonban problémás lett volna megvalósítani egy durván lepukkant bérházból, így aztán beálltam a szerveződő Wehrmachtba. Itt hamar rájöttek, hogy kár lenne a fronton elpazarolni engem, ezért elkezdtek mesterlövésszé képezni.
Kelly… szinte kétnaponta leveleztünk. Képeket küldtünk egymásnak, ő beszámolt a napjairól, én pedig a sajátjaimról. Hamar világossá vált a számomra, hogy Kelly nem csak gyönyörű, de meglepően okos is. Nagyon jól osztotta be a fizetésemet, ő maga is dolgozott, és egyre több pénzt tudott megtakarítani. Beleegyeztem, hogy vegyek egy vidéki házat, közel a nyugati határhoz, ahol állomásoztam. Így ismét gyakran láthattuk egymást, kis vagyonunk pedig gyarapodott, és három év alatt eljutottunk odáig, hogy az utánunk jövő generációnak se kelljen éheznie.
Ha akkor kilépek, akkor valószínűleg megúszom ezt az egészet. De nem tettem. Barom voltam, ez a nagy igazság, ott kellett volna hagynom a hadsereget, amíg még megtehetem. Ehelyett maradtam és pár éven belül azon kaptam magam, hogy itt ülök, nyakig a sárban, miközben arra várok, hogy mobilizálják az erőinket és meginduljunk Lengyelország belseje felé. Persze engem úgyis előreküldenek. Mindig előre szoktak, hogy fölfedezzem, ha ellenség közelít.

Jah, igen, és mielőtt befejezném. Szót ejtettem erről a kis, fekete könyvecskéről, amit a kezemben tartok. Nos, Kelly ötlete volt, hogy írjam le, mi történik velem. Mindent. Lehetőleg annyira részletesen amennyire tudom, és ha az egyik notesz betelt, szerezzek egy másikat, a telit pedig küldjem el hozzá. Talán lesznek olyanok, akiket érdekelnek a front eseményei, ennél jobb híradást pedig nehezen tudott volna elképzelni.

Jellem: A mesterlövészek minden jó tulajdonságával rendelkezik. Nyugodt, órákig tud egy helyben ülni és még akkor sem unja el. Ellenben meglepően sokat tud beszélni, a felettesei minden döntését képes kommentálni, ami több esetben nem vezet jóra, ezért igyekszik inkább a társai körében tenni ezt. Ha éppen nincs jó kedve, akkor mogorvává válik, és senkihez sincs egy jó szava sem.