Firenze

Firenzét valószínűleg csak Sulla idejében, az i. e. 1. században alapították a rómaiak. A középkor első századaiból csak keveset tudni róla; annyi azonban bizonyos, hogy 1115-ig csak kis városka volt; felvirágzása akkor kezdődött, miután 1125-ben Fiesolét földúlták, és lakói Firenzébe költöztek át.

A 13. század elején egyrészt szerencsés háborúi, másrészt jelentékeny ipara a várost Közép-Olaszország egyik legjelentékenyebb központjává tették. A kormányhatalmat ekkor a nemesek (Grandi) gyakorolták négy, később 6 konzul és 100, úgynevezett buonuominiből álló tanács útján. Az igazságszolgáltatás élén 1207 óta a podesta állt, akit eleinte fél, majd később egy évre választottak. Az egyszerű erkölcsök tovább tartották fenn magukat, mint Olaszország egyéb városaiban; a nemesség azonban folytonos viszálykodásban élt, 1215 óta pedig, amikor Buondelmontét a Ponte Vecchión megölték, a viszály két egymással ellenséges pártra szakította a várost: a guelf és a ghibellin pártra. II. Frigyes császár korában egy ideig az utóbbi volt túlsúlyban; 1250-ben azonban a guelfek győztek. Mivel e küzdelmek közben a nemesség képtelennek bizonyult a kormányhatalom gyakorlására, a nép 1250-ben egy Capitano del Popolót választott, aki mellé 48 tagú tanácsot rendelt.

Ugyanebben az időben (1252) az aranyforintosok veretése által a város kereskedelme egész Európa figyelmét magára vonta; a firenzei posztószövőknek voltak ügynökeik Velencében, Párizsban, Brüggében és Londonban; firenzei váltóházak bonyolították le a különféle nemzetek üzleteit és főképpen Franciaország pénzforgalma teljesen az ő kezükön ment keresztül. A nemesek viszálykodása még 1250 után is tovább tartott, és a várost a többi toszkánai helységgel is ellenségeskedésbe keverte, így Pisával és Sienával. 1260-ban Montapertinél az Arbia mellett Firenze súlyos vereséget szenvedett, emiatt a guelfek elhagyták a várost. Ekkor a ghibellin lovagok Empoliban felvetették, hogy a várost teljesen fel kellene dúlni; e szándék megvalósítását Farinata degli Uberti akadályozta meg.

1267-ben a guelfek újra uralomra jutottak és Anjou Károlyt megválasztották Signorénak 10 évre. Az idegen fejedelmek megválasztása biztosította számukra azokat a jogokat, amiket azelőtt a császárok gyakoroltak, és vicariusaik a kormányhatalmat a városi hatóságokkal együtt kezelték. Ez utóbbiakhoz tartoztak a 13. század közepe óta a 7 magasabb céh (bírák, posztókereskedők, pénzváltók, gyapjúszövők, selyemfonók, orvosok és gyógyszerészek, szűcsök) fejei is, akikhez később újabb 14 céh járult.

1282-ben a céhek kezükbe ragadták a hatalmat és azt főnökeik, Priori által Signoria néven gyakorolták is, a nemességet pedig szigorú törvények, Ordinamenti della Giustizia, igyekeztek féken tartani. E célból eleinte 1000, később 2000 főből álló polgári őrséget állítottak fel. Ennek dacára a nemesek, akik a Neri e Bianchi (�feketék és fehérek�) nevet vették fel, a 14. század elején új harcba kezdtek, amelyekben Dante ghibellin érzelmeiért száműzetéssel bűnhődött. A szegényebb nemesi családok a magasabb céhekbe vétették föl magukat és így új arisztokrácia keletkezett, amelyhez az Acciajuoli, Alberti, Buonaccorsi, Perizzi stb. családok tartoztak. Az alsóbb néposztály, a popolo minuto a hivatalokból ezután is kizárva maradt. Mindez újabb viszályokat teremtett, sikertelen kísérlet maradt az is, hogy a békét idegen fejedelmek által akarták helyreállítani; végül ezek egyike, Gauti de Brienne, Athén hercege 1342-ben a munkásosztály segítségével felfüggesztette az alkotmányt. A következő évben elűzték, a hatalmat pedig a meggazdagodott kereskedőcsaládokból alakult oligarchia ragadta a kezébe.

A nagy pénzügyi bukások és az 1348-ban pusztító pestis a nép érzelmeire nagy hatást gyakorolt. 1378-ben az alsó néposztály lázadása, a Tumulto dei Ciompi 3 évig tartó mob-uralomra vezetett. Ezt ismét az az arisztokrata párt semmisítette meg, amelynek élén az Albizzik álltak. Uralmuk alatt Firenze nagy virágzásnak indult; a milánói Viscontiák nápolyi László ellenében győztek, 1406-ban Pisát, 1411-ben Cortonát, 1421-ben Livornót foglalták el. A gyors felvirágzás az alsóbb néposztály több tagját is gyorsan meggazdagította és befolyásossá tette; ezek közé tartozott a Medici család is.

A Medici család uralmának tulajdonképpeni megalapítója Giovanni di Bicci de' Medici (1360�1429) volt. Fiát, Cosimo de' Medicit (1389�1464) az Albizziak ugyan megbuktatták, de egyévnyi száműzetés után 1434-ben visszatért, és ettől kezdve igazi fejedelmi hatalommal kormányozta a várost anélkül, hogy a köztársasági államformát megsértette volna. A Milánóval viselt háborúit az Anghiari melletti győzelem fejezte be. Cosimo pártfogása mellett a tudományok és művészetek virágzásnak indultak: Brunelleschi, Donatello, Masaccio, Lippi, Michelozzo az ő részére dolgoztak; ő alapította a platói akadémiát és a Medici-könyvtárat. Halála után a nép a Pater patriae (�A haza atyja�) névvel illette.

Az uralomban beteges fia, Piero I de' Medici (1416�1469) követte, őt pedig 1469-ben fia, Lorenzo de' Medici (1449�1492), akit il Magnificónak is neveztek. Lorenzo mint államférfi, költő, és mint a tudományok és művészetek pártfogója halhatatlan hírre tett szert. Firenze lett az olasz szellemi mozgalom és művészet középpontja. A legkitűnőbb művészeken kívül a legjelesebb filozófusok is Lorenzo pompás udvara köré gyülekeztek. Reuchlin Firenzébe jött, hogy görögül tanuljon. Lorenzo uralmát a Pazzik összeesküvése sem tudta megtörni 1478-ban, bár Lorenzo öccse, Giuliano de' Medici (1453�1478) áldozatul esett neki. A külső veszélyek ellen ügyesen megkötött szövetségekkel védelmezte magát, a városban magában pedig állását pazar költekezéssel erősítette meg, amit főként nyilvános pénzekből fedezett. Korlátlan uralkodóként korményzott, csak a fejedelmi címe hiányzott. 1492. április 8-án halt meg Careggiban.

Lorenzo halála után a nép szabadságszeretete, amelyet Savonarola új lángra élesztett, föltámadt a Mediciek uralma ellen. 1494-ben II. Piero de' Medicit (1471�1503) testvéreivel együtt elűzték, és az uralmat egy demokratikus nagytanácsra bízták. Savonarola 1498-ban máglyán végezte életét, de szellemének iránya fennmaradt és 1502-ben a becsületes Piero Soderinit választották élethossziglani gonfalonierévé, aki Pisát 15 évi küzdelem után újra elfoglalta. 1512-ben Giovanni di Lorenzo de' Medici (1475�1521) (a későbbi X. Leó pápa) és Giuliano de' Medici (1479�1516) spanyol csapatok élén visszatértek a városba. Utánuk Lorenzo the Popolano (1463�1503) és később Giulio de' Medici (1478�1534) vezette Firenze kormányügyeit. Mikor ő VII. Kelemen néven a pápai székre jutott, a Mediciek uralma 1527-ben újra megdőlt.

A Medici-uralmat V. Károly császár hadai állították újból helyre 1530-ban, miután a várost 11 hónapig ostromolták. Az ostromnál Firenze hadait Francesco Ferruccio vezérelte és a védelmi munkálatoknál Michelangelo is részt vett. Alessandro Medici ekkor mint örökös herceg foglalta el a kormányszéket. Halála után őt I. Cosimo követte, aki 1569-ben felvette a nagyhercegi címet és a város különböző birtokainak, az Arno vidékének, Arezzónak, Cortonának, Montepulcianónak, Volterrának, Pisának, Pesciának, Pistojának és 1555-ben Sienának egyesítése után megalapította Toszkánát, mint monarchikus államot. Alessandro 1564-ben lemondott fia, Francesco (1564�1587) javára. Francescót a nagyhercegi székben I. Ferdinánd, II. Cosimo, II. Ferdinánd és III. Cosimo követték. Végül Gian Gastonnal 1737-ben kihalt a Medici-család. Ekkor a német császár, Ferenc a lothariai hercegnek (1737-65) juttatta, aki 1763-ben Toszkánát osztrák secundogeniturává tette.

1801-ben a lunevillei békében Firenze ismét köztársasággá, majd később Etrúria néven királysággá lett, 1807-ben pedig Franciaország kebelezte be. 1814-ben régi uralkodója visszatért. 1860-ban plebiscitum által az olasz királysághoz csatlakozott, amelynek 1865-71-ig fővárosa is volt, 1871-ben Róma vette át tőle ezt a szerepet. Firenze népessége a 19. században megduplázódott, a 20. században megháromszorozódott.