Nápoly

A várost Parthenopé néven valószínûleg Rodosz szigetérõl származó görög tengerészek alapították az i. e. 8. században a mai Castel dell’Ovo) szigetén, valamint a mai Pizzofalcone negyed egy részén. Az i. e. 6. században észak felõl az etruszkok, dél felõl pedig a a cumae-i görög telepesek támadása következtében Parthenopé városa elnéptelenedett, és lakosai valamivel keletebbre új várost alapítottak Neapolis néven (görög jelentése új város). Az egykori Parthenopét ezek után Palaepolisnak nevezték (görög jelentése régi város).

I. e. 327-ben, a szamnisz háborúk során a rómaiak meghódították Neapolis városát is, amely elfogadta Róma feltételeit és civitas foederata lett, így biztosítva volt önállósága a birodalom keretei belül. Az évszázadok során Nápoly a császárok kedvelt üdülõhelye volt. 476-ban a mai Castel dell'Ovo helyén álló villában raboskodott az utolsó nyugat-római császár, Romulus Augustulus, miután megdöntötték hatalmát.

A 6. században a város a Bizánci Birodalom uralma alá került, majd 840-ben I. Sergius megalapította a független Nápolyi Hercegséget. 1137-ben a hercegség a normannok kezére került, akik beolvasztották a palermói székhelyû Szicíliai Királyságba. A normann, majd Stauffen-házi szicíliai királyok uralmának a franciaországi Anjou-házból való Anjou Károly herceg vetett véget, aki 1266-ban megszerezte a szicíliai trónt. Új államát Nápoly és Szicília Királyságává keresztelte át, és a királyi udvart Palermóból Nápolyba helyezte át, megalapítva a nápolyi Anjou-dinasztiát. Ez a döntés is hozzájárult 1284-ben a szicíliai vecsernye néven ismert palermói felkeléshez, amelynek következtében Nápoly és Szicília Királysága két részre szakadt: Szicíliát a spanyol Aragóniai-ház szerezte meg, míg Nápolyban az Anjou királyok uralkodtak tovább. Ezzel létrejött a különálló Nápolyi Királyság.

II. Anjou Károly nápolyi király 1267-ben feleségül vette Árpád-házi Máriát, V. István magyar király leányát. Unokájuk, Károly Róbert az Árpád-ház férfiágon való kihalása (1301) után a nápolyi trón helyett a Magyar Királyságot választotta, megalapítva a magyar Anjou-házat. Bölcs Róbert nápolyi király férfiutód híján 1333-ban Károly Róbert kisebbik fiát, Andrást jelölte ki utódjául. A kis András herceget Károly Róbert személyesen vitte Nápolyba, ahol eljegyezték Johannával, Bölcs Róbert unokájával. Amikor 1343-ben Bölcs Róbert elhunyt, a végrendeletében mégis csak Johannát tette meg örökösévé, akit ezt követõen királynõvé koronáztak, a magyar herceget pedig megölték. Idõközben a meggyilkolt András herceg testvére Nagy Lajos lett Magyarország királya, aki 1347-ben, majd 1350-ben lovagserege élén személyesen indított hadjáratot Nápoly ellen. Célja testvére megbosszulása mellett a nápolyi trón megszerzése és az Anjouk magyar és nápolyi ágának egyesítése volt. A késõközépkori magyar történelem legkalandosabb katonai vállalkozása során Nagy Lajos sikeresen elfoglalta Nápolyt, ahol meg is koronáztatta magát. Azonban fõleg az ekkor kitörõ nagy európai pestisjárvány miatt a magyar hódítás mégsem volt tartós.

1442-ben Nápoly is a spanyol Aragóniai-ház uralma alá került. V. Aragóniai Alfonz (1442-1458, nápolyi királyként I. Alfonz néven) birodalmának székhelyévé tette a várost. 1502-ben a spanyol királyokra szállt Nápoly birtoka, akik ettõl kezdve két évszázadon keresztül a nápolyi alkirályokon keresztül gyakorolták a hatalmat.

A spanyol örökösödési háború során 1707-ben a Nápolyi Királyság a Habsburg Birodalom részévé vált. A várost továbbra is a nápolyi alkirály kormányozta, akit a Habsburg császár nevezett ki. 1734-ben Károly pármai herceg elfoglalta Nápolyt és VII. Károly néven nápolyi királlyá koronáztatta magát. A Nápolyi Királyság ezzel ismét függetlenné vált, és kezdetét vette a Bourbon-ház uralkodása Dél-Itáliában. Bourbon Károlyt a történelem a 18. század egyik felvilágosult uralkodójaként tartja számon, akinek uralkodása alatt Nápoly Európa egyik fõ kulturális központja volt.

1806-ban Napóleon elfoglalta a Nápolyi Királyságot és a trónra elõbb testvérét Bonaparte Józsefet, majd 1808-ban sógorát Joachim Murat tábornokot ültette. 1815-ben Napóleon végeleges vereségét és a bécsi kongresszust követõen a nápolyi trón visszaszállt a Bourbon-házra. 1816-ban a Nápolyi Királyság hivatalosan egyesült a Szicíliai Királysággal, így megalakult az új államalakulat a Két Szicília Királysága (Nápolyi-Szicíliai Királyság).

1860-ban Szicília elfoglalása után, Giuseppe Garibaldi és 1000 vörösinges önkéntese a Nápolyi Királyságot is elfoglalták és a megszületõ Olasz Királyság részévé tették. Az egyesített Olaszország megalakulása után az ország déli területei, így Nápoly is egyre inkább kimaradt a gazdasági fejlõdésbõl. Nápoly is tipikus délolasz nagyváros lett, amelyet a szegénységgel, bûnözéssel, feketegazdasággal és maffiahálózatokkal hoztak összefüggésbe.

A 20. század elején egy nagy kivándorlási hullám kezdõdött elsõsorban Észak-Olaszországba, másrészt pedig az Amerikai Egyesült Államok felé.

A II. világháborúban többször is bombázták Nápolyt, elsõsorban kikötõjét. 1943. július 25-én a német Wehrmacht csapatai szállták meg. A nápolyi lakosság komoly áldozatokat hozott a német megszállókkal szembeni partizánmozgalomban, majd nyílt népfelkelésben.